Mert ilyen is van. Különösen, ha nem magányos magányról van szó, hanem társas magányról. Az az előbbinél is pokolibban tud fájni.
Félreértés ne essék, nem vagyok egy szociálisan függő típus. Remekül bírom, sőt, nagyon sokszor igénylem is az egyedüllétet, ugyanakkor gond nélkül képes vagyok a másokkal való személyközi kommunikációra is. Külső szemlélő számára közelítőleg "normális" életet élek, legalábbis nem olyat, ami bármilyen szempontból is súlyosabban kifogásolható lenne.
Ahogy a dolgok egy jelentős részéről, a társas kapcsolatokról is "sikerült" kialakítanom egy meglehetősen markáns és egyedi véleményt. Azt gondolom, hogy az embernek képesnek kell lennie a függetlenségre: először a környezetét, majd saját magát is meg kell tanulnia a kemény valóságnak megfelelően kezelni. A "másik" lelkébe, bárkiről is legyen szó, sosem láthatunk bele igazán, ezért nem várhatjuk, hogy az mindig a várakozásainknak, vágyainknak megfelelően viselkedjen. Az úgynevezett "szeretet" nem több, mint a másik birtoklására, a vele való valamilyen egybeolvadásra irányuló vágy (vagy a másikat szeretnénk magunkba, vagy magunkat a másikba olvasztani), és mint ilyen, eleve hibás képleten alapul. Ettől függetlenül még persze valamennyien fogunk szeretni, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy érzésünk, ha jobban és nagyobb távlatban megnézzük, puszta illúzió. Ideális, valóban emberhez méltó esetben képesnek kellene lennünk belülről függetlenné válni mindenki mástól, és helyén kezelni a "szeretet" kérdését. Talán új szeretet-fogalomra lenne szükségünk.
És, bár kellemetlen, hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a saját magukkal való viszonyukkal kapcsolatban is. Az az "én", ami érzésünk szerint kizárólagos tulajdonunk, még egy "valakié": az időé. Az én, amíg fennáll, nem változik. De egyszer csak nem áll fenn tovább. És akkor nem tudni, mi történik vele. Éppen ezért függetlenné kell tudnunk válni a saját lényünkhöz való ragaszkodástól, önmagunk "szeretetétől" is. Éreznünk kell, hogy énünk nem több, mint egy homokba rajzolt kép, amit egyszer egy nagy vihar szele szerteszét fúj, és nem tudni, mivé rak össze újra, vagy egyáltalán összerak-e valamivé. Nem szabad ragaszkodnunk önmagunkhoz. Ahogy másokhoz sem.
Meg kell mondanom, a fentieket leírni sem könnyű, megélni azonban még annál is nehezebb. Önmagamtól függetlenné válni: ez valahol a halálfélelem leküzdésének és azon törekvés sikerességének a kérdése, hogy megtanuljam saját megsemmisülésemet nem mint helyrehozhatatlan veszteséget kezelni. Ez egy magányos játszma. De ez előző?! A másoktól való függetlenség elérése valahogy még nehezebbnek tűnik, talán mert az ember alapvetően csoportban élő állat (vagy az volt). Pedig el kellene érnem; legalábbis, ha nem akarom, hogy az állandó megértetlenség - a társas magány - folyamatos fájdalmat okozzon.
Pontosan. Nagyon jól megfogalmaztad.
VálaszTörlésIgen, magyarból mindig jó voltam. Kár, hogy ez nem mindenre igaz...
VálaszTörlésÉn inkább a szerelmet definiálnám birtoklási, illetve egybeolvadási vágyként. Én a szeretet kifejezést arra használom, amikor valaki megérti, hogy nem uralkodhat a másik fölött és meghagyja a másik függetlenségét és olyannak szereti, amilyen. Ez azonban igen ritka, nem nagyon van ilyen. Szerintem sokan csak azt hiszik, hogy szeretnek valakit/valakiket, de valójában ez nem így van. Ez az az illúzió, amit te írsz, ez valójában nem szeretet, csak sokan használják azt a szót rá, hogy "szeretet", mert azt hiszik, hogy szeretnek. Sok anya sem szereti igazán a gyermekét, hanem inkább uralkodik felette, jogtalan elvárásai vannak vele szemben.
VálaszTörlésAz önmagadtól való függetlenség és a másoktól való függetlenség elérése lehetetlennek tűnik. Talán csak a buddhista szerzetesek képesek erre(vagy még ők sem?), de ehhez egész életüket imádkozással, meditációval kell tölteniük, ami számomra például nem lenne értelmes élet. Az élethez hozzátartozik a magány, felesleges szerintem ez ellen küzdeni, mert nem lehet megszabadulni tőle. Inkább el kell fogadni, hogy ez van. A legnehezebb pillanatokban úgyis egyedül van az ember a magányával, fájdalmával és akkor jobb, ha el tudja fogadni a magányt. Persze ezen segíthetne, ha függetlenedni tudnál önmagadtól és másoktól, de szerintem ez lehetetlen, mert annyira beléd van kódolva. És bár a magadhoz, másokhoz való ragaszkodás sok rosszat, fájdalmat is maga után von, azért szerintem sok jót is és több jót, mint rosszat. Mivel az ember társas lény, szerintem az a természetes, ha nem független másoktól.
Juj, erre még válaszolok, aztán megyek tanulni (ez tulajdonképpen egy magamnak tett ígéret volt:D).
TörlésÉrdekes és egyben furcsa volt számomra, amit írtál. Őszintén szólva sosem értettem, mi értelme különbséget tenni szerelem és szeretet kötött - most sem értem (angolban, németben nincs is külön szó a kettőre). Azt gondolom, hogy az a többlet, amivel a szerelem a szeretethez képest rendelkezik, nem több, mint biológia (egészen pontosan szexualitás), de ezen túlmenően a kettő ugyanaz. Éppen ezért a másik birtoklására törekvést mindkettő nehezen kiiktatható részének tekintem; az ettől való teljes mentesség elvileg tényleg nagyon szép (lenne), de, mivel a saját lényünktől nemigen tudunk elvonatkoztatni, nagyon nehéz, ha nem lehetetlen - ahogy te is írod. Az kétségtelen, hogy a fenti postban eléggé sarkítottan írtam a szeretet mibenlétéről, nagyon erősen egyetlen aspektusra koncentráltam. Azt azonban, hogy az ilyen törekvések a szeretet/szerelem érzésének nehezen leválasztható részei, valamint, hogy a belső függetlenség kifejlesztése előnyünkre válik, továbbra is tartom.
Érdekes egyébként (és akkor ez egy kicsit más téma), hogy, azt gondolom, vannak esetek, amikor az "uralkodás" látszata csal. Meglehet, hogy egyes tetteink, viszonyulásaink külsőre mások birtoklására irányuló törekvésnek tűnnek, valójában azonban nem tartalmaznak többet a tiszta jóakaratnál. Ha úgy látjuk, hogy valaki, aki közel áll hozzánk (bárkiről is legyen szó), tönkreteszi a saját életét, kötelességünk megpróbálni más, jobb útra téríteni. Ezzel azonban nem korlátozzuk az illető függetlenségét: jogában áll csökkenteni vagy megszüntetni a velünk való kommunikációt, ha az álláspontunkat elfogadhatatlannak találja (erre saját jó példám az, hogy bizonyos családtagjaimmal is viszonylag szűkre szabom a kommunikáció lehetőségeit). Ez azt jelenti, hogy az ő szemében a saját véleménye/magatartása stb. olyan mértékben helyes és igazolt, hogy az fontosabb a velünk ápolt bármilyen jellegű kapcsolatnál is. Ez esetben viszont kötelességünk elfogadni a másik döntését. Végső soron tehát egyes esetekben, amikor úgy tűnhet, "uralkodni" próbálunk valakin, valójában mi magunk vállalunk potenciálisan meglehetősen sok lemondást tartogató kockázatot: ha nem sikerül zöld ágra vergődnünk a másikkal, az egy számunkra fontos emberi kapcsolat végét jelentheti. Ez benne van a pakliban, ennek ellenére azonban kötelességünknek érzem ilyen módon is magunkra vállalni a felelősséget azért, akit szeretünk.
Hogy az emberi kapcsolatok sok jót is tartogathatnak, azzal egyetértek. Viszont szerintem, ahogy írtam is, soha senki fejébe nem láthatunk bele, ezért, ha legalább magunkkal hosszú távon elfogadható viszonyban akarunk maradni, nem szabad, hogy bárkitől is függővé váljunk (és igen, még saját magunktól sem, de ez most nem igazán ide tartozik). Valahol úgy érzem, ezzel válunk valóban felnőtté.
Na, most már csakugyan leállítom a grafomániámat... Ja, és nemsokára megy a mail is, csak most, ugye, elvileg tanulok;)
Na szegény, nem hagylak tanulni:)
VálaszTörlésLehet, hogy igazad van és a szeretet és szerelem közt tényleg csak a szexualitásban van különbség, mindenesetre szerintem a szerelmet általában erősebb birtoklási, uralkodási vágy jellemzi, mint a szeretetet.
Szerintem is van olyan, hogy a másikon való uralkodás csak a látszat, valójában azonban tényleg csak jóakarat, de szerintem jóval gyakoribb az ellenkezője a mindennapi életben, vagyis hogy a jóakarat a látszat és valójában uralkodni akar az ember a másikon. Amúgy teljesen egyetértek azzal, amit mondtál, szerintem is kötelességünk segíteni azon, akit szeretünk, még ha annak nagyon nagy is az ára.
Olvastam egyébként egy érdekes gondolatot Popper Péter egyik könyvében. (Poppert szeretem, mint pszichológust, szerintem remek szakember, nagyon ért az emberi lélekhez, ugyanakkor sajnálom, hogy olyan mélyen vallásos volt. Szerintem még tisztábban tudott volna gondolkodni, ha nem lett volna az, mert sokszor úgy éreztem, hogy a hit túlságosan áthatotta a gondolkodását. Mindenesetre az emberi lélekhez nagyon értett és szívesen hallgattam/olvastam a pszichológiai fejtegetéseit.) Azt írta az egyik könyvében, hogy az ember akkor lesz felnőtt, amikor megérti, hogy csak az egyedül megélt magány vagy a társas magány között választhat (vagyis hogy akármit is teszünk, mindig magányosak leszünk). Én is így vélem, hogy ez a felnőttség. A teljes függetlenség elérése szerintem nem az, mert az valami emberfeletti képesség inkább:)
A mail nem sürgős, írd csak meg nyugodtan akkor, amikor akarod, ráér, tanulj nyugodtan!