A szokásosnál kissé kevésbé elvont fejtegetés következik. Előrebocsátom, hogy az alább írtak - sajnos - valós eseménysoron alapulnak, ezért talán nem érdektelen elgondolkodni rajtuk.
Hol volt, hol nem volt, egy világvégi kis falu szélén élt egyszer egy Úriember. Úriember - tudta ezt az egész falu - a semmirekellő ember mintapéldánya volt: "lopott, csalt, hazudott", ahogy mondani szokás. Meg ivott is, de azt sokat. Az ismerősök sokszor - gyakran Úriember feleségével együtt - napokig nem tudták átlépni emberünk kis házának ajtaját, mivel Úriember az alkoholmámor elmúltáig nem volt hajlandó látogatókat fogadni. A házhoz tartozó hatalmas kertet felvetette a fű, az elvadult növényzet: Úriember sajnos nehezen viselte a munka terheit. Nem is próbálkozott vele sokat, sem otthon, sem máshol. Hogy a falu népe mennyire tisztában volt mindezzel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy többen nyakkitekerést és egyéb kezeléseket ígértek neki arra az esetre, ha netán egyes ténykedései a környéken élők ellen irányulnának.
Aztán egy napon Úriembert elvitte a májzsugor. Kínos halál, a falu népének szíve rögtön meg is esett rajta. Noha az utóbbi időben már egyre kevesebben szóltak Úriemberhez, a búcsúztatón bizony csapatostul jelentek meg a falubeliek. A búcsúbeszédet, mely egy élet idő előtti és értelmetlen kihunyásáról szólt, meghatódva hallgatták végig. A szertartás végén az emberek mély együttérzésükről biztosították Úriember özvegyét, hogy nem lesz többé ki miatt két műszakban dolgoznia, és az éjszakát a szomszédban töltenie. Szomorú dolgok ezek.
Engem csak egy dolog érdekel: hogy lehet az, hogy a halál ilyen mértékben megváltoztat mindent?! Mondjuk, egy ember megítélését. Két lehetőség van:
1. A halál valami csoda folytán valóban eltöröl minden bűnt, minden rossz cselekedet semmissé válik a nyomában. Ezzel három probléma van: egyrészt senkinek nincs bizonyítéka rá, hogy így lenne (akinek netán mégis van, kérem, hogy velem is ossza meg). Másrészt, ha netán tényleg így lenne, nem sokat kellene törődnünk azzal, hogy mit is teszünk az életben, mert halálunk után tetteink negatív következményei számunkra és mások számára is teljes mértékben megsemmisülnének, megjavulnának. Harmadrészt, ha így állnának a dolgok, nyugodt lelkiismerettel megölhetnénk bárkit, aki megítélésünk szerint mások kárára van - hiszen mennyivel egyszerűbb és hatásosabb módja lenne ez a problémamegoldásnak, mint a meggyőzés, a nehézségek közös enyhítése és egyéb, kevés sikerrel kecsegtető próbálkozások.
2. Sokan rendkívüli hajlandóságot mutatnak a képmutatásra, szebben mondva a színjátékra. Bár mi is tisztában vagyunk a helyzettel, a szokás azt diktálja, hogy a halottakról csak jó véleményt alkothassunk. "Halottról vagy jót, vagy semmit" - hangzik a mondás is. Mi ennek az alapja? Semmi, ha csak nem az, hogy ők már átléptek egy olyan határt, amit mi még nem. Ez azonban mit sem változtat az életnek nevezett furcsa állapot tapasztalatain: kissé durván szólva, aki életében sz*rházi volt, annak az emlékét nem szépíti meg a halál. Ha mégis hajlamosak vagyunk valakit csupán azon az alapon jobban megítélni, hogy már nincs köztünk - nos, azzal saját, jelenlegi erkölcsi szabályainkat ássuk alá. Hogyan állítsunk magunk elé normákat, ha mi magunk sem hiszünk bennük? Ha pusztán egy olyan történés miatt, amit előbb-utóbb valamennyiünk elszenved, hajlandóak vagyunk megváltoztatni az embertársainkról és tetteikről alkotott véleményünket, mihez viszonyítsunk mi magunk, akik egyelőre még életben vagyunk?
Úgy gondolom, az elmúlás nem mentség arra, amit életünkben tettünk. Hogy hova leszünk, miután meghalunk, nem tudom: lehet, hogy valaki elbírálja a tetteinket, lehet, hogy nem. Ez azonban az evilági etika szempontjából talán nem is annyira érdekes. Nem azért kell "jónak" lennünk, mert a túlvilágon majd megjárjuk, ha nem így teszünk. A "jóság" azért követelmény, mert a többiek - feltételezhetően - ugyanolyan éntudattal rendelkeznek, mint mi. Azért, mert ezzel tisztában vagyunk, és ennek tudatában él bennünk valami, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Ezt pedig nem szabad becsapnunk azzal, hogy az elmúlás nyomán elfelejthetőnek, megbocsáthatónak tartjuk mások - és saját magunk - bűneit. A halál kétségkívül határkő, sok szempontból - de erkölcsileg nem az.
Én sem értem, hogy miért reagálnak az emberek így akkor, ha valaki meghal. Ez annyira álszent. A hallottnak hirtelen sok jó barátja lesz, sokan mondják azt, hogy milyen jó viszonyban voltak vele. Szerintem ezzel csak magukat akarják sajnáltatni, hogy nekik mennyire fáj a halott elvesztése és valahogy így akarnak egy kis figyelmet kapni. Nem olyan rég meghalt egy általam nem nagyon ismert idős néni, az unokája meg sokat sírt, hisztizett emiatt, pedig míg élt, nem nagyon látogatta...
VálaszTörlésAz is igaz, amit te írsz, hogy hirtelen a halott jó ember lesz, akiről csak jót lehet mondani. Ezzel nagyon nem értek egyet én sem. Pl. nemrég mikor Csurka meghalt, olyan szépeket írtak róla, irodalmi kvalitásait méltatták. Azt persze a legtöbben elfelejtették, hogy mennyire szeretett zsidózni és hogy az antiszemitizmus magyarországi megerősödésében elég jelentős szerepe volt. Sokkal nagyobb kárt okozott véleményem szerint, mint amennyi jót adott a világnak.
Amúgy azt olvastam, hogy a "Halottakról jót vagy semmit" mondás eredetileg nem így hangzott. Eredetiben ugyanis így van a latin mondás: De mortuis nil nisi bene. A bene pedig azt jelenti, hogy "jól". Vagyis "Halottakról jól (azaz az igazat) vagy semmit." Persze a másik mondás terjedt el, így hát azt kell használni, de az eredeti jobb. Sokkal fontosabb szerintem az őszinteség, nem szabad, hogy az igazság kimondásának akadálya legyen az, ha valaki meghalt. Ezért tisztelem én Yoko Ono-t!:) Ő ugyanis nem szépítgeti Lennon dolgait, hanem őszintén mondja el, írja le Lennon személyiségét és életét. És nekem ez, mint Lennon nagy kedvelőjének, nagyon fontos. Sokkal jobb, mint ha nem igaz képem lenne róla. Emlékszem, kiskoromban mennyire rajongtam érte és akkoriban még az volt a jellemző, hogy akiért rajongtam, arról azt gondoltam, csak jó lehet, nem hibázhat:) Aztán persze sorra csalódtam rajongásom tárgyaiban. Lennonnak is voltak durva dolgai és először, mikor ezekről hallottam, olvastam, nagyon ambivalens érzéseim lettek és nem tudtam, mit gondoljak és persze próbáltam szépítgetni magamban és mások előtt. Aztán végül elfogadtam és megtanultam olyannak szeretni, amilyen. Én olyan embernek, filozófusnak, zenésznek szeretem, mint aki valójában volt és örülök, hogy nem valami ál-Lennont szeretek, ami csak valami idealizált kép, nem egy hús-vér ember. Már amennyire megismerhetem így:), mert persze valójában nem tudhatom, hogy egészen pontosan milyen volt, hiszen nem ismertem.
Csupán azt akartam mondani, hogy szerintem sokkal jobb, ha őszintén lehet beszélni mindenről és mindenkiről minden helyzetben. Pláne, ha az az ember közszereplő. A megfogalmazási mód is számít persze, mert el lehet mondani valakiről a rossz tulajdonságait úgy is, hogy pocskondiázzuk, de úgy is, hogy a jó tulajdonságait is elmondjuk a rosszak mellett és a róla való beszédből látszik az iránta való szeretet és az tűnik ki belőle, hogy ő is csak olyan, mint bárki más, ember és hibáival együtt is szerethető. És szerintem van, aki nem feltétlen érdemli meg, hogy jókat vagy többségében jót mondjanak róla, mert ha rossz ember volt, akkor mondjanak róla rosszat. Csak őszintén.
Én sem értem azt, hogy miért szűnnének meg a halál után a bűnök. Akkor tényleg lehetne bármit csinálni, ahogy írod, akár ölni is.
VálaszTörlésAmúgy az is eszembe jutott, hogy az is hasonló rossz beidegződés, hogy az időseket tisztelni kell. Csak azért, mert ők már többet éltek, tapasztaltak. Nekem ez nem elég indok, a kor csak egy állapot, nyilván többet látott már egy idős ember, ez nem érdem. Az érdem a műveltség, intelligencia, nyitottság például.
Egyetértek azzal, hogy ez a képmutatás a saját erkölcsi szabályaink aláásása, bár sokaknak talán nincs is ilyen.
Igazad van a jósággal kapcsolatban is. Úgy gondolom, hogy minden ember szabadsága addig terjedhet ki, amíg azzal mások életébe nem avatkozik be, amíg azzal másoknak nem árt (pl. ha valaki meleg, azzal nem árt másoknak). Egy embernek a szólásszabadsága, vélemény nyilvánítási szabadsága, viselkedésbeli szabadsága csak addig terjedhet, amíg azzal másnak nem árt, ha pedig egy ember rossz a másikkal, azzal árt neki, megsérti a másik magánszféráját, szuverenitását, szabadságát. Sok ember alkalmaz lelki terrort például, amivel durván megsérti a másikat. Ilyesmihez egy embernek nincs joga egy másik emberrel szemben, mert nem felsőbbrendű nála, hanem ugyanolyan ember.
Az utolsó mondatod nagyon tetszik:), tökéletes befejezés.