Furcsa dolog az emberi élet védelmének a kérdése. Jóllehet, ez sokak erkölcsi érzékének ellentmondhat, a magam részéről logikailag egyáltalán nem vagyok képes érveket felhozni az emberi élet kioltása ellen. Onnantól kezdve, hogy kinyilvánítottam saját "nem-tudásomat" a világ egészével kapcsolatban, nincs semmi, amibe ezen - vagy bármely más - kérdésben kapaszkodhatnék. De álljunk meg itt egy pillanatra.
Ahhoz, hogy az élet elvétele elleni - hangsúlyozottan erkölcsi jellegű - érveimnek hangot adhassak, először az állatok megöléséről kell szólnom néhány szót. Nem állítom, hogy a példám követendő, de évek óta nem fogyasztok semmit, ami valaha élt állatokból készült. Ennek oka - az ízlésbeli sajátosságok mellett - a következő: úgy gondolom, hogy még egy állati élet kioltása során is olyan határokat lépünk át, amelyeknek legalábbis elgondolkodásra kellene késztetniük bennünket. Egyszerűen szólva: nem tudjuk, hogy mit teszünk egy állat megölésével. Mondhatni, persze, hogy azzal kapcsolatban sem igazán lehetnek feltételezéseink, hogy milyen következményekkel jár az adott állat életben hagyása, de az utóbbi azért mégis csak "hazai pályán" hagyja az adott élőlényt, tehát nagyjából tudjuk, hogy amíg él, mi történik vele. Ha meghal - mert, mondjuk, megöljük -, ez már nem lesz igaz. Újabb érv lehet a fent írtak ellen, hogy az efféle gondolatmenetek csak a felelősség elhárítására szolgálnak, és ebben, bevallom, kétségtelenül van is valami igazság. Mindenesetre jobb szeretek nem áttuszkolni nálam gyengébb lényeket egy általam sem ismert határon.
Az emberi élet elvételének kérdése azonban már jóval kevesebb szubjektív elemet tartalmaz. Egy általam nagyon kedvelt, egyébként mélyen vallásos professzorom mondta egyszer, hogy az ember és az állat között a fő különbség a reflexivitás (öntudat, én-tudat) megléte ill. hiánya. Az ember onnantól számít embernek, hogy tud magáról és a világról, és a felmerülő jelenségekre, ezen túlmenően pedig az egész világra, reagálni képes. A kérdés egyébként az abortusz kérdésével kapcsolatban hangzott el, és én magam is tisztában vagyok vele, hogy az itt írtak magukba foglalják az élet korai (nem csak születés előtti, hanem ugyanúgy újszülöttkori) elvételének a jóváhagyását is. Ez engem azonban cseppet sem zavar, sőt. Amíg egy ember-szerű élőlényben nem alakul ki az emberi tudat, addig igenis úgy gondolom, hogy nekünk, tudatos lényeknek jogunk van rendelkezni felette. Az emberi élet - éppen a csak fajunkra jellemző gondolkodási képesség miatt - számos, sokkal nagyobb kellemetlenséggel jár, mint az állatoké, így alapos mérlegelés után a fentebb írtak ellenében is dönthetünk úgy, hogy elutasítjuk, felesleges szenvedéseket előzve meg ezzel. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy egy ember meg tudja fogalmazni saját élni akarását (bármi legyen is ennek az érzésnek az oka), többé nincs jogunk elvenni tőle az életét, tehát nincs jogunk megölni őt. Ettől a perctől kezdve az ember léte két dolgon kellene, hogy múljon: az élet személytelen sodrásán (nem jó, hogy így van, de ez kivédhetetlen) és a saját akaratán. Azzal, hogy az embernek joga van lemondani a saját életéről, a legmélyebben egyetértek. De mások ezt a jogot nem bitorolhatják.
Azt írod, hogy amíg az embernek nem alakul ki az én-tudata, addig olyan, mint az állat, ugyanakkor azt is írod, hogy az állatok életének elvételét nem tartod jogosnak. Miért lenne akkor jogos egy öntudat nélküli csecsemő életének elvétele?
VálaszTörlésÉn azt gondolom, hogy egy emberszerű lény (én-tudattal még nem rendelkező) életének kioltásához nincs jogunk, ugyanúgy, ahogy az állatok megöléséhez sem, kivéve, ha az állatot azért akarjuk megölni, hogy megegyük. Jó kérdés, hogy akkor az öntudat nélküli embert miért ne lehetne megenni, én azt mondanám, hogy azért, mert abban már ott rejlik egy tudatos lény lehetősége, nemcsak azt kell nézni, hogy jelenleg mi, hanem azt is, hogy mi lesz belőle majd egyszer és ettől a lehetőségtől nem szabad megfosztani. Az állat mindig állat marad. Az állat megölését csupán akkor tartom jogosnak, ha az ember megeszi, mert úgy vélem, ez a világ rendje. Az ember fogazata alapján azt mondják, hogy az ember nemcsak növény-, hanem húsevő is. Az ember a tápláléklánc része és mindig is evett húst. Egyszerűen ilyen a természete, ilyen lény az ember. És bár tudatos lény, részben még ösztönös is, mert részben még állat és a húsevés is az ösztön része szerintem. Vannak, akik azt mondják, hogy a húsevés káros, vannak, akik szerint nem az és akár hiánybetegségek is kialakulhatnak, ha valaki egyáltalán nem eszik húst. Én nem tudom, melyik lehet igaz, mindenesetre szerintem egy embernek joga van az egészséges élethez, ahhoz is, hogy húst egyen. Szóval összegezve én úgy vélem, hogy az ember húsevő félig tudatos-félig ösztönös lény, ilyennek teremtetett/alakult, ezt el kell fogadni, ez a világ rendje.
A magzat életének elvételét azonban egy bizonyos ideig megengedhetőnek tartom. (Hogy hány hónapos koráig lehet elvetetni, arról lehetne vitatkozni, nem biztos, hogy a három hónapos kor megfelelő határ. Mindenesetre ez után kezdik ember-szerű lénynek definiálni.) A magzatból is lehetne előbb-utóbb tudatos ember. Viszont, ahogy már korábban is írtam, egy ember szabadsága szerintem addig terjedhet ki, amíg azzal másoknak nem árt és a nem kívánt, de el nem vett magzat akár súlyosan is árthat az anyának. Így hát az anyának is kell valamennyi időt hagyni, hogy döntést hozhasson, hiszen az ő életéről is szó van, joga van hozzá. Hogy a magzat hány hónapos koráig van ehhez joga az anyának, azon lehetne vitatkozni.
VálaszTörlésMég szerintem fontos kérdés, hogy szabad-e megölni valamit, aminek lelke van és hogy van-e az állatoknak lelke, meg melyik állatnak van lelke. Én úgy gondolom, hogy van olyan állat, aminek van lelke, mint pl. a kutya, delfin, emberszabásúak, stb. Mindig újabb és újabb dolgokat látok, olvasok, amin elképedek. Az oroszlánok is képesek pl. az emberhez való ragaszkodásra, a disznók is. És csak olyan lény képes ragaszkodni, aminek van lelke. Az ember nem is gondolná, hogy vadállatnak is lehet lelke, pedig lehet. Nehéz megállapítani, hogy melyik állatnak van és melyiknek nincs és nyilván van, amiről még az ember nem tud. Nehéz lenne tehát ez alapján kiválasztani, hogy melyik állatot eheti meg az ember és melyiket nem. Ezzel most ellent mondok magamnak, mert ugye fentebb azt írtam, hogy természetes, ha az ember megöl egy állatot azért, hogy megegye. Ugyanakkor viszont nem feltétlen érzem jogosnak, hogy megfosszunk az életétől valamit, aminek lelke van. Nem egyszerű kérdés ez.
Ezt ideírom, mert nem tudtam, hova írjam és szerintem nagyon érdekes. Tegnap találkoztam az egyik barátommal, aki filozófus. Egy ismerősünkkel teológiai vitát folytattak (mindketten vallásosak) és a filozófus barátom azt mondta, hogy az, hogy van Isten, még nem jelenti azt, hogy az ember ne semmisülhetne meg a halál után. Én eddig valahogy mindig összekapcsoltam az Istenben való hitet azzal, hogy van valami a halál után, mivel szerintem az emberek azért kezdtek el hinni, hogy a haláltól való félelmet csökkentsék, illetve hogy a mindennapi életet is megkönnyítsék vele. Sosem jutott eszembe, hogy ha valaki hisz Isten létezésében, az ugyanakkor feltételezheti azt is, hogy a halál után nincs semmi. A barátom egyébként hisz abban, hogy van valami a halál után, ezt csak érdekes filozófiai gondolatként vetette fel. Csak azért írtam ezt le, mert nekem ez új gondolat volt és nagyon érdekesnek találtam.
VálaszTörlésHm, bár sziklaszilárdan elterveztem, hogy a ma estét kizárólag tanulással töltöm, csak nem bírom ki, hogy ne válaszoljak:)
TörlésIgen, azt hiszem, nem voltam teljesen érthető az ember-állat összehasonlításnál. Az állat életét elvenni valóban legalábbis abszurd, és ez a még ki nem fejlődött ember esetében sincs másként. Az utóbbi esetben azonban van még valami, amit figyelembe kell vennünk. Azt ugyan az öntudattal még nem rendelkező ember esetében sem tudjuk, hogy mi vár rá a halál után, azt viszont nagyonis, hogy mi vár rá előtte (és, azt hiszem, ezt tényleg joggal nevezhetjük tudásnak, lévén a saját életünk tapasztalatait összegzi). Ez a tudás felülírhatja azt a viszolygást, ami az élet elvételével kapcsolatban él bennünk. Azt gondolom, hogy az emberi életben egyetlen pozitívum van: a kis számítógép a fejünkben, amivel értelmezni próbáljuk a világot. Ezen kívül az egész többé-kevésbé merő negativitás. Az állat nem képes tudatos gondolkodásra, az ember igen - és ennek megfelelően a szenvedés egy sajátos és nagyon mély formájára is. Ezt figyelembe véve pedig a bizonytalanság és a rossz közötti választás során én teljes mértékben az előbbi mellé állok. Meggyőződésem, hogy jobb meg sem születni, mint egy tudatos szenvedéssel eltöltött élet után visszasüllyedni abba az ismeretlenségbe, ahonnan feleslegesen előhívtak minket. Ha - valamilyen módon - születésem előtt megkérdeztek volna, hogy szeretnék-e élni, ma nem vagyok itt.
A második gondolattal kapcsolatban: igen, engem is nagyon meglepett, mikor először hallottam a túlvilági élet lehetőségét elutasító hívőkről (vicces, de egy angolórán olvastunk egyszer egy ezzel kapcsolatos cikket:). Jobban belegondolva azonban annyira nem is ellentmondásos dolog ez, mivel nem minden ember szeretne örökké létezni. Ez esetben talán nem hangzik rosszul a van Isten-nincs túlvilág kombináció: az illető megnyugodhat abban, hogy a halál után csak a semmi nyugalma várja, miközben azért a világ jövendő sorsa felől sem kell aggódnia, hiszen erre a célra ott van Isten. Mondjuk, ez egy eléggé haszonelvű megfogalmazás volt, de sebaj:)A lényeg az, hogy, legalábbis szerintem, nem feltétlenül önellentmondásos az ilyen gondolkodás.
Abban igazad van, hogy igazi, gyötrő szenvedésre csak az ember képes. Ugyanakkor én nem mondanám azt, hogy minden ember esetén igaz lenne, hogy több a szenvedés, a rossz az életében, mint a jó. Illetve lehet, hogy mindenkinél így van, csak van, aki másként éli meg. Ritka, de van olyan ember, akinek alapvetően jó az élete vagy legalábbis úgy éli meg. Mondjuk ha úgy éli meg, akkor biztosan jó, mert nem az számít, hogy mi a valóság, hanem hogy ő hogyan látja. Igaz, hogy kevesen, de vannak olyanok, akik nagyon pozitív beállítottságúak és/vagy szerencsések és csak kevés igazán rossz dolgot kell átélniük. Vannak, akik úgy gondolják, érdemes élni, még akár olyan ember is gondolhatja ezt, akinek nem volt olyan jó az élete. Gondolhatja azt, hogy a sok rosszal együtt is érdemes volt élnie.
VálaszTörlésÉn is úgy gondolom, hogy talán nekem jobb lett volna meg sem születnem, ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy van olyan, aki tényleg jól járt az élettel:) És ez lehet, hogy csak szimplán a személyiségének köszönhető. Szerintem nincs jogunk tőle elvenni ezért ezt a lehetőséget, nem dönthetjük el más helyett, hogy neki jó lenne az élete vagy sem. Egyébként is, mint írtam, szerintem csak az esetben van jogunk egy élet elvételéhez, ha egy állatot meg akarunk enni, illetve az anyának is kell, hogy legyen valamennyi joga, hogy az abortusz mellett dönt vagy sem. Meg most jut eszembe, hogy tömeggyilkosok kivégzését is jogosnak tartom például. Hogy pontosan miért kéne halálbüntetésnek járni, az egy jó kérdés, mindenesetre tömeggyilkosságért biztosan. És persze az eutanázia és az öngyilkosság: ha valaki meg szeretne halni, illetve már vegetál vagy csupa szenvedés, fájdalom az élete, akkor legyen joga meghalni. Sőt, szerintem van olyan, hogy kötelességünk a másikat a halálba segíteni. Nem értem például azokat, akik hagyják, hogy a szerettük hosszú hónapokig vagy tovább kómában feküdjön, mert ha igazán szeretik, el kéne engedniük, nem kéne hagyniuk szenvedni. Ugyanígy egy beteg, menthetetlen kutyát, macskát, más állatot is el kéne altatni. Sosem értettem, aki hagyja a kutyáját szenvedni, csak azért, mert neki nehezére esik elszakadni tőle. Nekem az előző kutyusom rákos lett és az orvos azt mondta, hogy már nem lehet rajta segíteni, ezért elaltattuk. Nem akartam, hogy sokáig szenvedjen.
Valóban nem önellentmondásos az istenhit és annak a hite, hogy a halál után nincs semmi, csak nagyon meglepett, mert még nem hallottam ilyet.
Nézd: lehet, hogy most borzasztóan elvetemültnek fogsz tartani, de azt gondolom, hogy az élet adása és elvétele azonos súlyú bűn (igen, bűn, és rendkívüli aljasság). Ezt így nem állt szándékomban leírni, mert sokak számára kedélyborzoló lehet, de ha már így alakult, nem bánom.
TörlésLehet, hogy vannak, akik látszólag pozitívan fogják fel a saját életüket, ezzel kapcsolatban azonban a véleményem ugyanaz, mint a vallásossággal: egyszerű önbecsapás és/vagy ostobaság. Lehet, hogy valaki olyan szinten nem képes szellemi tevékenységre, hogy kénytelen mindennek, még magának az életnek a megítélésében is a szokásokra támaszkodni. Nos, a szokás azt diktálja, hogy az élet "jó" (hogy miért, arról mindjárt), úgyhogy ezt nyugodtan el is fogadhatjuk, így nem kell megerőltetnünk az agysejtjeinket.
A másik lehetőség, amire gondolni tudok az életet látszólag pozitívan értékelők kapcsán, a tudatos vagy tudattalan önbecsapás. Ennek az oka elég egyszerű: félünk a haláltól, ez kétségtelen, önmagában viszont az élet nem szolgáltat okot arra, hogy benne maradjunk. Sebaj, a szellemi feszültséget csökkenteni viszonylag egyszerű, csak beszéljük be magunknak, hogy az élet király, és máris elodázhatjuk a félelmeinkkel való szembenézést. Az emberek döntő többsége egyszerűen nem hajlandó őszintén szembenézni az élet tényeivel (a fájdalom, a veszteség, a betegség, a halál stb. állandóan jelenlévő lehetőségével), mert így egyszerűbb, kényelmesebb és fájdalommentesebb. Amikor pedig valaki ilyen tudati beállítódással életet ad egy másik embernek, az a hazugság netovábbja, amiből aztán soha többet nem is szokás kilépni (bár szerencsére vannak kivételek, pl.:http://www.antinatalism.blogspot.com/ - nos, én őt állítanám példaként mindenki elé, aki az élet továbbadására vetemedett. Ecce homo.).
Hogy az élet pozitív felfogását miért állítottam párhuzamba a vallásossággal (meg tulajdonképpen a magabiztos ateizmussal is), arra a válaszom egyszerű: mindkettő élethazugságra épül. Van, hogy valakinél mindkét fajta hazugság megjelenik, van, hogy csak az egyik. A mindkettőtől való mentesség sajnos tragikusan ritka - tragikusan, mert ezáltal sikerül időben is kitolnunk az emberi szenvedések sorát.
Bocsi, tudom, hogy ez a válaszom kissé nyersre sikeredett, de a stílus nem neked szólt, hanem azoknak az embereknek, akiket napi szinten látok egy aljasságra-ostobaságra épülő életet fenntartani. Engem ez kimondhatatlanul felháborít.
Ja, igen, még egy dolog: mindig elcsodálkozom azon, amikor valakinek a gyereke beteg vagy nyomorék lesz és/vagy meghal, és az illető képes úgy csinálni, mint aki nem tehet semmiről. Hát nagyon is tehet: nyilván akkor is tudta, hogy ilyesmi létezik, amikor létrehozta a gyerekét. Amikor az utcán láb nélküli hajléktalanokat látunk, amikor a híradó felrobbant/vízbefulladt/megégett stb. emberekről szól, amikor olyan emberekről hallunk, akik, bár az elmjéük működik, fizikailag magatehetetlenek - nos, ilyenkor érdemes belegondolni, hogy ezeket sem ezért csinálta meg az anyja. Nem ezért, de nyilván kötelessége lett volna gondolni erre.
TörlésÉn azt is el tudom képzelni, hogy valaki a szenvedések ellenére úgy gondolja, hogy neki megérte az élet és nem csapja be önmagát.
VálaszTörlésAbban egyetértek, hogy az emberek döntő többsége nem képes szembenézni az élet rossz oldalával, nem képes őszinte lenni és én is sajnálatosnak tartom, hogy a gyerekeiket is így nevelik.
Talán tényleg az lenne a legjobb, ha nem születne több gyerek és szép lassan kipusztulna az emberiség.
Én nem bánom a nyers stílusodat, a lényeg, hogy őszinte.
Na jó, ebbe az első mondatodba én is belemegyek, de tényleg csak elvi lehetőségként, mert a valóságban még sosem láttam őszintén boldog és egyben gondolkodó embert. Kicsit olyannak érzem ezt, mint a kör négyszögesítését: valahogy biztosan lehetséges, csak nem igazán szokott sikerülni...
VálaszTörlésA hozzászólásod további soraival csak egyetérteni tudok.
Mail a holnapi vizsga után repül:)
Sok sikert a vizsgára!:)
VálaszTörlés