Wittgenstein

Ludwig Wittgensteinről eddig mindössze annyit tudtam, amennyi még a középiskolai filozófiaórákról megmaradt. Ma viszont találtam tőle pár - számomra - roppantul figyelemreméltó gondolatot, amiket ide is felteszek. "A kincs legyen közkincs."

Először is pár sort a Wikipédiáról (akit érdekel a teljes cikk, elérheti itt). A következő hét pont a Tractatus Logico-Philosophicus (Wittgenstein fiatalkori műve) hét főtételét tartalmazza:

1. A világ mindaz, aminek esete fennáll.

2. Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.

3. A tények logikai képe a gondolat.

4. A gondolat értelemmel bíró kijelentés.

5. Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye.

6. Az igazságfüggvény általános formája a következő: [`p,`x, N(`x )].

7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

És még egy idézet ugyanebből a műből:

"Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem.
A rejtély nem létezik."

Magyarul: számunkra csak az létezik, amit logikai úton meg tudunk ragadni. Amivel kapcsolatban erre nem vagyunk képesek, az az emberi elme számára megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen. Ami viszont elérhetetlen, arról sem állításokat tenni, sem kérdéseket feltenni nem tudunk. Ezeket a dolgokat tehát emberi gondolkodás semmilyen módon nem tudja megközelíteni, így számunkra [kvázi] nem is léteznek.
Hát valami ilyesmit mondok én is - már ami a világ lehetséges magyarázatait illeti! Igen szívet melengető, amikor az ember rájön, hogy a saját gondolatai már nála jóval nagyobb elmék fejében is megfordultak... A bejegyzés megírását inspiráló második idézetet egyébként Nicholas Fearn Zénón és a teknősbéka című könyvében találtam, ami már önmagában is ígéretes olvasmánynak tűnik (különösen a műfajhoz képest - népszerűsítő filozófiai összefoglaló), de közel sem annyira, mint Wittgenstein fentebb idézett műve. Remek, ezennel felkerült egy kb. századik könyv is az elolvasandó művek listájára.:)

A sztoicizmus és Camus

Mindenki nagy meglepetésére ismét egy Camus-vel foglalkozó bejegyzés következik. Arról a múltkor már írtam, hogy az előbb megnevezett szerző szerint az öngyilkosság rossz megoldás a létezés kihívására; érdemes inkább életben maradni és cinikusan szembenézni a világgal, hogy legalább ilyen módon felül tudjunk kerekedni a minket körülvevő mindenség könyörtelenségén.

Most némi Camus-féle életmód-tanácsadás következik. Ahogy a szerző öngyilkossággal kapcsolatos nézeteit, úgy az élet helyes berendezéséről írt véleményét is kritizálni fogom, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy rajongjak a Sziszüphosz mítoszához és a Közönyhöz hasonló remekművekért. (Camus kifejezetten nem az a szerző, akit a nézeteink teljes egyezése miatt szeretnék. Azért szeretem, mert az elméleti kiindulópontunk - az ember kérdése és a világ hallgatása közötti alapvető feszültség tudatosítása - azonos, noha ő ezekből az elvekből az enyémektől nagy mértékben különböző következtetésekre jut.) A most írandókhoz az utóbbiból fogok meríteni.

Nem szeretném részletesen elemezni Camus Közöny című kisregényét (különösen, mert jelenleg nincs a kezem ügyében, és nem szeretnék téves dolgokat leírni), inkább csak afféle elméleti összefoglalásra készülök. Azt hiszem, Camus ebben a műben kifejtett nézetei nem sokban különböznek az ókori sztoikus filozófusok álláspontjától, leszámítva, hogy az előbbi nem feltételez semmiféle transzcendens létezőt a világ mögött, míg az utóbbiak igen. Az ókori gondolkodás számára azért nem volt szükség a világ dolgai feletti aggodalomra, mert az isten(ek) vagy a logosz (a világnak a tao-hoz, Világszellemhez stb. hasonló elvont értelme) úgyis a saját törvényeinek megfelelően irányítja azokat, és nekünk, embereknek, bíznunk kell ezen irányítás helyességében. Ha rábízzuk magunkat erre az őselvre, helyesen cselekszünk. Ilyen értelemben tehát az ókori sztoicizmusra is érvényes az a közmondásos "minden mindegy" attitűd, amit közkeletűen sztoikus nyugalomnak szokás nevezni.

Camus számára más miatt "mindegy minden". A világ csökönyösen hallgat, hiába igyekszünk, nem tárja fel előttünk titkait. Az ember így morális szempontból áthághatatlan űrben kénytelen létezni, hiszen transzcendentális információforrás híján nem tudjuk megállapítani, mi a helyes és mi a helytelen. Közöny című regénynek főszereplője, Mersault, ennek az általános erkölcsi nihilizmusnak a megtestesítője: anyja siratásán elalszik, a temetés után strandra megy, nem érzi bűnösnek magát, miután napszúrásos állapotban lelő egy embert a tengerparton. Mert csakugyan teljesen mindegy, hogy így tesz-e vagy sem. A világban körülöttünk és bennünk zajló dolgok nem többek, mint értelmezhetetlen fodrozódásai a jelenségek tengerének. Mersault csupán akkor döbben rá élete ürességére, mikor halálos ítéletét várva a börtönben töpreng, majd a gyóntatására küldött pappal való összezördülése után újra egyedül maradva (talán utoljára) megszemléli a éjszakai égboltot. A közömbösen ragyogó csillagok látványa átértékelteti a férfival egész korábbi életét. Ez az átértékelés azonban nem a közöny megszüntetéséhez, hanem tudatossá tételéhez vezet. Rájön, hogy az, ahogyan mindaddig ösztönösen, sosem átgondoltan élt, valójában csak a világ szenvtelenségének visszatükröződése. Hogy van valami méltóságteljes abban, ahogy a csillagok közönye tudatosan leképeződik az emberi életben. Hogy a közömbösség nem más, mint ráhangolódás a világ szívdobbanásaira. Mersault számára az élet ebben a pillanatban értékké válik; noha tudja, hogy hamarosan meg kell halnia, legszívesebben újra átélne mindent, ami addig történt vele. Sziszüphosz cinizmusa Mersault nihilista életvágyában válik kézzelfoghatóvá.

Mersault és rajta keresztül Camus gondolatai bizonyos szempontból - legalábbis egy hozzám hasonló agnosztikus egyén számára - hatalmas vonzerővel rendelkeznek. Mert csakugyan: hol van a kapaszkodó, amire támaszkodva morális mértéket szabhatnánk az emberi életnek? Sehol - a csillagok valamennyiünkre ugyanolyan közömbösen ragyognak, mint a Közöny főszereplőjére azon a bizonyos éjszakán. Mégis, van valami, ami miatt nem tudom elfogadni Camus gondolatait: ez pedig az együttérzés hiánya. Bár nyilván nincs lehetőségünk biztosan állítani, hogy bárki vagy bármi más is létezik rajtunk kívül, mindennapi tapasztalataink alapján legalábbis elképzelhető, hogy így van (tudom, hogy a hétköznapi gondolkodásnak nagyon idegen ez a bizonytalanság, de ha teljes mértékben kitartunk a racionális gondolkodás mellett, csakugyan nem tudjuk teljes biztonsággal kizárni, hogy rajtunk kívül senki és semmi más nem létezik). Ha pedig mások létezésének legalább a lehetősége fennáll, számolnunk kell az ő jól-létük fontosságával is. Ha jól emlékszem, korábban már írtam, hogy a zsidó-keresztény szentírások számomra egyetlen elfogadható gondolata a felebaráti szeretet. Úgy érzem, emellett kell kiállnom most is. Ha már egyszer feltételezhető más, hozzánk hasonló lények létezése, erkölcsi kötelességünk minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy a létezés számukra is a lehető legkönnyebben elviselhető legyen. "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." - ez egyáltalán nem elvetendő parancs (bár sosem fogom megérteni, hogy egy ilyen bölcs gondolat hogyan egyeztethető össze a kisebb kihágásokat elkövetők megkövezésének néhány száz oldallal korábban papírra vetett előírásával...). A teljes közöny ezt az együttérzést nem teszi lehetővé. Úgy gondolom tehát, hogy bár Camus nagyon mély igazságot ismétel el és önt a kornak megfelelő formába azzal, hogy a külvilág jelenségeinek egyáltalán semmilyen típusú és mértékű jelentőséget nem tulajdonít, ebbe az általam nagy mértékben helyeselendőnek tartott nevenincs nihilizmusba - egyszerűen mások létezésének feltételezhetőségének okán - nem szabad, hogy a másokkal szembeni viselkedésünk is beletartozzon. "Légy közömbös a világgal szemben, de szeresd felebarátaidat!" - talán így tudnám összefoglalni azt az erkölcsi imperatívuszt, amit a camusi gondolatokból és a keresztény jellegű tanításokból összegyúrva az agnosztikus morálba (is) beemelhetőnek érzek.

Isten nélkül

Nos, miután egy nemrégen készült bejegyzésem lezárásaként tisztáztam, hogy jelenleg nem készülök öngyilkosságra, ezt a posztot már a legelső mondatban azzal kezdeném, hogy tudtommal egyelőre nem szenvedek semmilyen skizoid jellegű elmezavarban. (Kis megjegyzés: nem véletlen az óvatos fogalmazás, az ilyen betegségek nagyon gyakran felnőttkorban alakulnak ki. Többek között az egyik kedvenc külföldi bloggeremről tudtam meg nemrég, hogy bizony így járt.) Remélem, ennek leszögezése segít majd, hogy az alábbiak még véletlenül se váljanak félreérthetővé.

Még mindig Istenről illetve az Ő hiányáról lesz szó. Tudom, hogy nem tűnik túlságosan értelmes dolognak, hogy minden szempontból hitetlen agnosztikusként elég gyakran boncolgatom ezt a témát, de el kell ismernem, hogy érzelmileg időnként szükségem van erre. Túl sokáig tudtam őszintén bízni Benne ahhoz, hogy így középtávon teljesen ki tudjam iktatni a gondolkodásomból (vagy hogy kisbetűvel tudjam írni a Rá vonatkozó személyes névmásokat...).

Mára Isten elméleti szempontból éppen nulla hatást képes tenni rám - egyszerűen nem értem, hogyan tudtam hinni valamiben, aminek még a fogalma is elkerülhetetlenül önellentmondásos, legalábbis emberi elme számára az (tudom, hogy elcsépelt példa, de aki rá tudja venni az örökkévaló Istent az öngyilkosságra, a vendégem egy fagyira). Ennek ellenére egyre világosabban látom, hogy az Isten után maradt érzelmi űr nem tudott bennem kitöltetlenül maradni. Az Istenre irányuló tovatűnt vonzódásomat az Ismeretlen iránt érzett szenvedélyem váltotta fel. És ez az igazán abszurd: hogy képes vagyok úgy érezni, hogy az életem teljességét ez az érzés adja, hogy ezt elveszítve mindent elveszítenék, hogy ezt mindentől és mindenkitől védenem kell. Hogy végső soron ez a szenvedély ad értelmet az életemnek. Nem tudom, mi a válasz, ha a kérdés a "világ". Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is választ találni erre. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e a választ megtalálása, akár számomra, akár bárki más számára. De, szigorúan érzelmi szempontból, ez nem is tud igazán zavarni. Az Ismeretlen vonz, mint a mágnes; ott van minden napban és éjszakában, minden leírt szóban, minden ölelésben, minden fájdalomban, minden lélegzetvételben. Nem Isten az, aki vonz. "Isten meghalt", hogy Nietzschét idézzem, de legalábbis úgy elbújt, hogy én sehol sem találom. És őrült sem vagyok, nincsenek láthatatlan barátaim, nem hallok nem létező hangokat és egyáltalán semmi efféle furcsaságom nincsen. De tudom, miért állnak halmokban a csillagászati témájú könyvek az egyébként egészen mással megtömött könyvespolcomon; tudom, miért élem a fél életemet a könyvtárban; tudom, miért írom most le mindezt... Valahol azt hiszem, nagyjából tudom, miért élek. Az Isten helyét a szívemben és az elmémben átvevő Ismeretlenért, amit talán örökké keresni fogok.

Az életem a keresésé.

Káosz

Mármint káosz, a fejemben. Kissé nyavalygós sorok következnek, aki nem bírja az ilyet, inkább hagyja ki ezt a bejegyzést.

Szóval egyre nagyobb káoszt érzek a fejemben, ez a helyzet. Valószínűleg azért, mert az utóbbi két hétben sok időm volt ilyesmivel foglalkozni (remélhetőleg ez az állapot már nem tart sokáig), bár ezek a kérdések előbb-utóbb úgyis felszínre törtek volna bennem. Talán még örülhetek is, hogy nem mondjuk egy vizsgaidőszak közepén.

Nagyjából úgy érzem magam, mint utoljára 18 éves koromban. Erről az időszakról már elég sokat írtam: akkoriban egy hosszúra nyúló világnézeti válságot éltem át, ami, mint utóbb kiderült, sok más szempontból is alapvető változásokkal járt együtt a későbbieket illetően. Az elmúlt néhány évben az ekkor kialakult nézetrendszerem meglehetősen stabilnak bizonyult, nem is ez jelent most számomra problémát, hanem a morális kérdések. Ha úgy vesszük, nem vagyok egyszerű eset: ősrégi törekvésem, hogy az életemet az általam helyesnek vallott elveknek megfelelően rendezzem be, amivel csak az a baj, hogy részben kivitelezhetetlen. Naponta érzem azt, hogy erkölcsileg szembeköpöm saját magamat, hogy nem vállalok elég felelősséget másokért és így tovább - miközben tudom, hogy a lehetőségeimhez mérten igyekszem mindent megtenni, hogy helyesen cselekedjek. (Bár, hadd tegyem hozzá, néha még ez utóbbi sem teljesül - ilyenkor még jobban haragszom magamra.) Időként úgy érzem, jó lenne egy időre kiszakadni a jelenlegi életemből, egy kicsit félrevonulni a világtól, hogy legalább valamennyire rendet tehessek a gondolataim között. Igazság szerint nem is kellene olyan sokat tennem azért, hogy egy időre szabadságoljam magam, de két oka is van annak, hogy ezt nem tartanám helyes döntésnek. Egyrészt az elmúlt években sikerült néhány dologba annyira belebonyolódnom, hogy sajnálnék szakítani a jelenlegi életemmel. Másrészt nem sok esélyét látom annak, hogy a jelenlegi környezetemtől távol, teljesen egyedül, új viszonyokhoz alkalmazkodva sikeresebben tudnám tisztázni a bennem forrongó kérdéseket, mint a mostani körülményeim között. Nagyon szeretnék morálisan helyes döntéseket hozni, de ennek maradéktalan megvalósításához olyan semmi által nem háborgatott, steril környezetre lenne szükségem, ami eltér attól, amiben most élek, illetve amit teremteni tudnék magamnak.

Mégis szükségem lenne az ilyen döntések meghozatalára, a bennem felmerülő kérdések tisztázására, mert előbb-utóbb nem fogok tudni tükörbe nézni.

Öngyilkosság

A most következő bejegyzést egy nagyon kedves ismerősömmel folytatott beszélgetés ihlette. Ennek során felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan lehet helyesen értelmezni az öngyilkosságot: a gyávaság vagy inkább a bátorság megnyilvánulásaként?

Az alábbiakban három lehetséges hozzáállást fogok ismertetni az öngyilkossággal kapcsolatban. Valószínűleg páran már észrevettétek, hogy a témáról alkotott személyes véleményem korántsem elutasító. "Hallgattasék meg [azonban] a másik oldal is!" Annyi engedményt a magam irányában azért mégiscsak teszek, hogy csak olyan álláspontokat fogok közölni, amelyek a saját agnosztikus világnézetemmel is összeegyeztethetők. Nézzük tehát ezeket:


1. Kezdjük a legradikálisabbal! Ez az az álláspont, aminek - nem annyira vidám pillanataimban - már én is többször hangot adtam. Eszerint az öngyilkosság helyes döntés, amit meg kell tenni, pontosabban már rég meg is kellett volna. Ezt írva arra a kilátástalanságérzésre szándékozom utalni, ami az embert a világgal szembenézve elfogja: elkerülhetetlenül meg fogunk halni, az életünk előtt és után az ismeretlenség, az élet során pedig a bizonytalanság és kiszolgáltatottság az osztályrészünk. Ha pedig ez így van, teljesen értelmetlen évtizedeken keresztül kínoznunk magunkat és rossz példát mutatnunk másoknak - a leghelyesebb az, ha amint ráébredünk saját helyzetünkre, véget is vetünk neki. Önként szembenézünk az ismeretlennel, még mielőtt az erőszakkal ránk kényszerítené magát. Azt hiszem, ha teljesen következetesen kitartunk az ésszerű gondolkodás mellett, ez a megoldás a helyes. Azonban, sajnos vagy sem, az ésszerűség többnyire nem képes életünk minden pillanatán uralkodni. Éppen ezért megmutatnék egy másik, szintén agnosztikus gyökerű gondolatot, ami viszont - noha nem éppen racionális alapon - az öngyilkosság elutasítását szorgalmazza.

2. Nagy "szerelmem", Albert Camus álláspontja következik. Ha valaki még nem olvasta a Sziszüphosz mítoszát, viszont nem szeretné, ha előre "lelőném a poént", kérem, hogy ugorja át ezt a részt. Sziszüphosz, az előbb megjelölt értekezés címalakja igen érdekes figura az antik mitológiában: az istenek által rárótt túlvilági büntetésként egy hatalmas követ kellett felgörgetnie egy hegy tetejére, a kő azonban minden alkalommal visszagurult, még mielőtt Sziszüphosz elérte volna a hegycsúcsot. Örökké tartó küszködése a hiábavaló munka szimbólumává vált. Sziszüphosz szenvedett - gondolhatnánk. Camus azonban mást állít. Ő úgy véli, Sziszüphosz kilátástalan helyzete ellenére is boldog volt, egyszerűen azért, mert képes volt az arcába nevetni az őt büntető isteneknek. Felsőbbrendűnek érezte magát elítélőinél. Eszerint Sziszüphosz nem az örök szenvedés, hanem a cinizmus jelképe.

A mitológiából vett gondolatmenetet Camus a valós emberi állapotra is kiterjeszti. Korábban már idéztem a szerző azon gondolatát, miszerint "reménytelenül [...] egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." A helyzetünk tehát meglehetősen tragikus - talán sohasem ismerhetjük meg a világ titkát. És mégis, Camus szerint nem szabad megölnünk magunkat. Hogy miért nem, arra Sziszüphosz példája adja meg a választ: egyszerűen azért, hogy megőrizzük méltóságunkat az irányunkban teljességgel közömbös világgal szemben. Azért, hogy ha már létezésre ítéltettünk, legalább ne adjuk meg magunkat gyáván a világ szenvtelenségének. A gondolat bátorsága megborzongat; ezért (is) szeretem Camus-t. Ennek ellenére nem tudok egyetérteni vele abban, hogy érdemes szinte mazochista módon a végsőkig kitartanunk, jóllehet nagyon jól tudjuk, hogy úgyis a világé lesz az utolsó szó. Bennem a camus-i gondolatmenet tiszteletet ébreszt, de nem tartom követendőnek.

3. Lássuk a harmadik lehetőséget! Ezen álláspontot őszintén szólva leginkább magamhoz tudnám kötni, mivel mástól még sosem hallottam ilyen megfogalmazásban (ami persze nem jelenti azt, hogy mások nem vallhatják ugyanezt). Jobb pillanataimban ezt a nézetet tudom magaménak. Az elgondolás lényege két szóban foglalható össze: kíváncsiság és időzítés.

Kíváncsiságon jelen esetben azt a sosem(?) csillapuló vágyat értem, amit a világ magyarázatának megismerése iránt érzek. A kifejezést, jóllehet nem tűnik elég komolynak a most tárgyalt témához, két okból is helyénvalónak tartom: egyrészt a "keresés" szó, amit helyette használhatnék, számomra azt implikálja, hogy van valami, amire rá lehet találni; másrészt éppen a "kíváncsiság" szóban rejlő komolytalansággal szeretném jelezni, hogy ezen álláspont elfogadása valamennyire szükségképpen a racionalitás feladásával jár. A teljesen racionális döntés, mint arra már az előbb utaltam, szerintem az azonnali öngyilkosság, amint az ember tudatossá válik saját helyzetével kapcsolatban. A most javasolt megoldás viszont jócskán vágyvezérelt: azért "kell" életben maradnunk, mert bár jelenleg nem sok esély mutatkozik a világ megismerhetőségére, a még értékesen felhasználható élet önkéntes befejezésével ezt a hajszálnyi kis reményt is elvetjük magunktól.

Hogy az öngyilkosság lehetőségét mégsem utasítom el, azt az "időzítés" szóval szerettem volna jelezni. Szembe kell tudnunk nézni azzal, hogy a létezésünknek vannak biológiai korlátai - nem is csak mennyiségi (a megélt évek számával kapcsolatos), hanem minőségi (az értelmesen felhasználható életszakasz értelmében vett) tekintetben is. Ha az életünk nem ér valamilyen okból idejekorán véget, előbb vagy utóbb elérünk egy olyan kort és/vagy egészségi állapotot, amikor már nem vagyunk képesek a kíváncsiság jegyében folytatott életre. Bizonyos esetekben ennek az állapotnak a közeledtéről már annak tényleges bekövetkezte előtt is értesülhetünk - ilyen eset lehet, amikor valaki megkapja egy halálos betegség diagnózisát. Azt gondolom, ez az a pillanata az életnek, amikor képesnek kell(ene) lennünk búcsút mondani neki. A magatehetetlenségbe, végül a halálba vezető lassabb vagy gyorsabb leépülés már nem éri meg, hogy benne maradjunk. Le kell tudnunk mondani róla - mikor még lehetőségünk van méltósággal, emelt fővel, bátran megtenni ezt. Ezt értem "időzítés" alatt.


A fentiek, azt hiszem, kellőképpen érzékeltetik, hogy komolyan vonz az önkéntes halál gondolata. Ahhoz persze már "öreg" vagyok, hogy a legkisebb nehézség esetén is ehhez kívánjak fordulni. Viszont kellő gondolati alátámasztással, megfelelő időben megtéve, úgy gondolom, az élet önkéntes befejezése egyike lehet a leginkább emberhez méltó választásainknak. Ennek ellenére nagyon nehéz lesz a szívem, ha arra gondolok, hogy meg tudnám-e tenni - mert tudom, hogy igen. Erről még, azt hiszem, fogok írni.

(Mielőtt valakit esetleg megijesztenék, jelenleg nem áll szándékomban öngyilkosságot elkövetni. Mivel azonban a jövő teljességgel kiszámíthatatlan, magam miatt is fontos volt tisztáznom, mit tennék, ha - akár a legközelebbi jövőben - közvetlenül szembe kellene néznem az életem minőségi és mennyiségi végességével.)

Szabad vagyok!

...legalábbis, ami a régvolt vallásomat illeti. Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy ma az évekkel ezelőtt odahagyott közösségem temploma közelében akadt dolgom. Már régóta érdekelt, mit váltana ki belőlem egy ilyen viszontlátás. Nos, ma megtudtam: semmit. Totális közönyt.
Meg kell mondanom, nagyon meglepődtem a saját reakcióimon. Ugyan már több éve annak, hogy elméleti szinten elvágtam magamban az ex-vallásomhoz és általában a valláshoz fűződő szálakat, de nem lehettem biztos abban, hogy ezt érzelmileg is sikerült véghezvinnem. A saját helyzetem megkönnyítése érdekében ezért inkább kerültem mindent, ami a közösséghez tartozik - templomot, hívőket, könyveket egyaránt. Ilyen ingerek híján nem volt nehéz kitartani amellett, amit racionálisan már jó ideje beláttam - vagyis a saját semmiben lebegő hitetlenségem mellett. Azt, hogy az utóbbi évek során szinte teljesen kikopott belőlem a más vallások vonzereje iránti érzékenység, már ezelőtt is tudtam. Jóllehet, míg vallásos voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem a legkülönbözőbb templomok meglátogatására, művészetük, tanításaik megismerésére, ez a szenvedélyem a "kitérésemet" követően hamarosan megszűnt. A saját vallásom azonban - a maga idejében - rendkívül sokat jelentett nekem. Menekvés volt, vigasz, küldetés - menekvés az életem elől, vigasz a halál rettenetére, küldetés az akkori jelenemre és jövőmre nézve. A többi hívőre mint legközelebbi barátaimra tekintettem. Mindössze tizennyolc éves voltam, mikor szembe kellett néznem mindennek a megszűnésével, és el kellett fogadnom azt, hogy a racionalitás átvette az uralmat a gondolataim fölött. Nem gondoltam volna, hogy az átalakulásom ennyire sikeres volt.
A mai események tükrében voltaképpen büszke vagyok magamra: a magam lábán állok, nem vagyok hajlandó az őszinte és ésszerű gondolkodást feladni az érzelmi támogatásért cserébe. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valahol, egy egészen kicsit, szomorúság is vegyül a büszkeségembe: számomra már csakugyan nem létezik menekvést nyújtó fantáziavilág. Nietzsche szerint a mi modern kultúránk nagy kihívása, hogy megöltük Istent, és immár nélküle kell léteznünk. Úgy tűnik, ez az én személyes kihívásom is - és talán, ha sivárabbnak is látom a világot Isten érezhető jelenléte nélkül, sikerül is megküzdenem vele.

Nem szeretem, mikor hirtelen feladatok nélkül maradok. Még egy rövid időre sem. Számomra egy-egy kemény munkával töltött időszak vége nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem a kétségbeesést.
Hirtelen nincs, ami szabályozott mederbe terelje a gondolataimat. Ilyenkor pedig még a szokásosnál is gyakrabban felsejlik közöttük az a gondolat, ami elől csaknem két évtizede menekülni próbálok: a halálé. Iszonyodom tőle. És iszonyodom az élettől is, amelynek minden pillanata mögött ott susog a halál lehelete. A halálé - az ismeretlené. Talán nem is érdekelne, hogy egyszer vége lesz az életnek, ha tudnám, mi vár utána.
Életemnek eddig mindössze egyetlen olyan szakasza volt, amikor ideiglenesen meg tudtam szabadulni a halálfélelemtől - amikor hívő voltam. Emlékszem az akkori estékre: hazafele tartva a templomból, olyan megnyugtatónak, olyan könnyűnek tűnt minden. Isten tekintetét éreztem a városon, a házakon, a többi emberen, magamon. Boldog voltam, hogy Ő van, és hogy szolgálhatom.
Mára sok minden világosabb lett a számomra, én magam pedig sokkal szomorúbb. Rájöttem, hogy Istent én teremtettem a magam vigasztalására. A világ megfejtése mostanra egy matematikai problémává vált a számomra: vagy van "ott" valami, vagy nincs, vagy olyasmi a világ problémájának megoldása, amit még ilyen nagyon általánosan sem tudok megragadni. A három lehetőség közül egy irányába sincs egy porszemnyi bizonyítékom sem. Rettenetesen félek.
Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet, hogy amint képessé válik a gondolkodásra és átlátja a helyzetét, megöli magát. Végülis csak az elkerülhetetlent hozza közelebb ezzel, néhány évnyi-évtizednyi halál-meghatározta felesleges létet kiiktatva. Tudom, hogy ez a helyes, de én ehhez gyáva vagyok. Cserébe - ha hinnék bármiben is, azt mondanám, talán büntetésül - élni sem merek. Az eddigi huszonyegynéhány évem jelentős része rettegésben telt, és ez alighanem így is fog maradni. Meglehet, meg is érdemlem. Viszont, bár talán nevetséges, hogy ezzel próbálom védeni magam, még mindig kevésbé vagyok gyáva, mint az emberek többsége. Én be merem látni az élet értelmetlenségét, mások ellenben eljátsszák, hogy az övéknek van értelme. Ez sajnos nevetséges és aljas hazugság, bármennyire is bele tudják élni magukat az emberek. Sajnos bármit teszünk, azt a nem-lét ellenében, ahhoz viszonyítva tesszük: így szeretünk, így alkotunk, így próbálunk életben maradni és életben tartani. Gátlástalanul élőködünk a saját nyomorúságunkon, noha jól tudjuk, hogy egyszer (talán a következő percben) nem lesz más választásunk, mint átadni magunkat - és mindent, amiért éltünk - az ismeretlennek. Nem, nem a megsemmisülésnek: nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha biztosan kijelenthetném, hogy a semmivé válás ránk, de hol a bizonyíték arra, hogy így lesz? Csakis a vaksötét ismeretlennek, amit jelenlegi helyzetünkben fantáziánkon és reményeinken kívül semmivel sem közelíthetünk meg.
Azt kívánom, bár sohasem születtem volna meg. Az, amit így veszítenék, messze elmaradna attól a szenvedéstől, amit az ismeretlentől az ismeretlenig tartó életem okoz. Ha pedig már létezem, elég bátornak kellene lennem ahhoz, hogy ennek az állapotnak azonnal véget vessek, hogy méltósággal szembenézzek azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézni. Ehhez képest itt vagyok, ha másoknál talán kevésbé is, de részt veszek a közös élet-hazugságban, és mindezzel magamnak is, másoknak is csak ártok. Undorító, gyáva, nyomorult féreg vagyok magam is.

Vegyes bejegyzés (mai gondolattermés)

A szellemi jellegű munkavégzéssel van egy aprócska probléma: nem lehet csakúgy abbahagyni. Ha az ember olvas valamit, azt bizony elég nagy valószínűséggel tovább is fogja gondolni. Így jártam én is: eszembe jutott pár dolog, amit még így időszűkében is leírásra érdemesnek tartok. Lássuk, mik is ezek:

Egyrészt a tegnapi bejegyzésem nyomán újra elkezdte piszkálni az elmémet az a gondolat, hogy milyen hihetetlenül kívülállónak is érzem magam a környezetemhez képest. Ez persze nem nagy csoda, figyelembe véve, hogy mások által soha meg nem kérdőjelezett normákat veszek semmibe. A kérdés csak az, hogy kinek van igaza, már ha egyáltalán van értelme ilyen kérdésekben igazságról beszélni. Némi töprengés után a következőre jutottam a társadalmi normákkal és a hozzájuk való viszonyulásommal kapcsolatban:
A normákhoz valószínűleg azért ragaszkodik az emberek többsége, azért ismerik el a tartalmukat "igazságként", mert nincs jobb, amibe kapaszkodhatnának/kapaszkodhatnánk. Annak pedig, ha valamit mindenki csinál, ilyen kilátástalan helyzetben mintegy megerősítő ereje lehet a dolog helyességét illetően.
Én magam, hogy, hogy nem, agnosztikus lettem. Ezzel - mint talán már kiderült - nagyon sok minden együtt jár, nem is csak a metafizikai megfontolások, hanem az életelvek szintjén is. Például nem tartanám helyesnek, ha vakon, gondolkodás nélkül követném a társadalmi normákat. Lehet, hogy egyszer - talán ésszerűtlenül (?) - mégis be fogok hódolni nekik. Nagyon is elképzelhető, hogy az igazolhatatlan dolgok igazként való elfogadása mások esetében is tudattalan folyamatokon keresztül történik, és végül tényleg hisznek abban, amit nem tudnak igazolni. Nem tudnám megmondani, hogy ez természetes dolog-e, vagy csupán merő ostobaság. Amíg/ha azonban ez velem nem történik meg, meg szeretnék próbálni a saját tapasztalataimból építkezve ismereteket szerezni, ennek alapján alakítani az életemet - a normáktól függetlenül, végső soron csak magamra támaszkodva. Nem tudom, hogy egy ilyen magatartásnak mennyire van jövője, vagy hogy mennyire "jó", a szó legtágabb értelmében. Úgy gondolom azonban, hogy az utóbbi kérdés a normakövető életvitellel kapcsolatban is ugyanilyen jogosan felvethető. Az is kérdés, hogy nem sajnálandó-e az, aki nem "gondolkodik", nem képes vagy nem hajlandó megkérdőjelezni a társadalom elvárásait. Én mindenesetre jelenleg nem tudok jobbat, lelkiismereti szempontból megnyugtatóbbat, mint úgy élni, ahogy az előbb leírtam.

A másik, szerencsére jóval kellemesebb mai gondolatmenetem a matematika nagyszerűségére való rácsodálkozásról szólt. Bizonyos okokból mostanában több időt töltök matematikai problémák tanulmányozásával - a következők is ennek során fogalmazódtak meg bennem:
A matematika, amíg műveleteit számokkal fejezi ki, tekinthető úgy, mint egy olyan tudomány, ami puszta mennyiségekkel foglalkozik. Így felfogva valóban sivárnak, unalmasnak tűnhet. Érdemes azonban ezt egy kicsit továbbgondolni. A matematika igenis képes levetni magáról a száraz számítások köntösét: igazi, tisztán szellemi világa akkor bontakozik ki, amikor számok helyett betűket vagy más szimbólumokat használunk. Ezek a szimbólumok bármit jelenthetnek, vagy állhatnak akár magukban, rajtuk túlmutató jelentés nélkül is - és ha ezeken végzünk matematikai műveleteket, az már egészen más, mint az egyszerű összeadás-kivonás. Ha így használjuk, a matematika segítségével "bármit" átalakíthatunk "bármivé", "bármit" kapcsolatba hozhatunk "bármivel". Így nézve a matematika egy csodálatos absztrakt konstrukció - nem csoda, hogy Platón is az ideák utáni legmagasabb szintnek tekintette a matematika világát.

Igazság szerint lenne még néhány dolog, ami a mai nap során felmerült bennem, de erőt veszek magamon, és ezeket inkább majd fokozatosan leírogatom. Lássuk be, nem könnyű a grafomán élete...:)

A főnix és a rózsabokor: hányszor halunk meg, mielőtt végül csakugyan meghalnánk?

Néhány napja kikristályosodott bennem egy furcsa gondolat: azt hiszem, bizonyos értelemben már kétszer túlestem egyfajta "kis halálon". Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Hogy mindezzel pontosan mire is gondolok, azt két metaforára építve fogom bemutatni: a főnixén és a rózsabokorén.
Az a fajta halálélmény, amiben már nekem magamnak is részem volt, a főnix halálához és újjászületéséhez hasonlítható. Régi történetek szerint a főnixmadár élete végén saját magából meglobbanó tűzben ég el, majd hamvaiból új, még csodásabb formában éled újjá. Valami ilyesmi történik velünk, emberekkel is olyankor, amikor lelkünk valamilyen, addig alapvetően meghatározó része megsemmisül, és helyére egy általunk jobbnak, tisztábbnak vélt tartalom lép.
Az első ilyen kis halálélményem tizennégy éves koromban ért, és a jövővel kapcsolatos termeimet alakította át gyökeresen. Addig, úgymond, teljesen normakövető módon képzeltem el a "felnőtt" életemet: férjhez szerettem volna menni, családot alapítani, ahogyan azt a környezetemtől hallottam. Egy napon aztán (erre meglehetősen tisztán emlékszem) egy séta során szinte rámszakadt a felismerés: mindazt, amit a leendő gyermekeimnek tervezek, valójában magamnak tervezem; magamnak szeretnék olyan jövőt, amit, mivel a saját életemben megvalósíthatatlan, nekik képzelek el. Mindemellett soha nem tudhatnám meg biztosan, hogy az élet, amit a gyermekeimnek adnék, végső soron jót hozna-e számukra. Nem fognak-e ők is - hozzám hasonlóan - éjszakákat átzokogni a halál, az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlenségétől remegve? És mikor mindezt végiggondoltam - meghaltam, és tisztább formában újraéledtem. A racionalitás darabokra tépte és elégette bennem a jövőbeli anyát, és a hamvaiból megalkotta a lázadót. Azóta eltelt néhány év: a tizenéveim elmúltak, az élet elleni lázadás nem. Hogy el fog-e múlni valaha? Nem tudom.
A második "kis halálélményemet" néhány évvel az első után, tizennyolc éves koromban tapasztaltam meg. Abban az időben nagyon aktív hitéletet éltem egy kisebb vallási közösségben, de igazából az életem egész megelőző szakasza során is kisebb-nagyobb mértékben hittem Istenben. A hitemet elemésztő tűz is egy vallási szertartáson lobbant fel: emlékszem, a templomban ültem, figyeltem, és egyszerre megszólalt bennem az el nem hallgattatható kérdés, hogy ugyan minek is. Tudom-e bármilyen módon bizonyítani azt, aminek az életemet, a lelki-szellemi szabadságomat áldozom? Mi értelme bezárkózni olyasvalamibe, amit a vágyaimon kívül semmi sem támaszt alá? Ekkor újra haldokolni kezdtem: a ráció ismét lángra lobbantott bennem valamit, ezúttal a hitet, de meg kell mondanom, ennek hosszabb ideig tartott elégnie, mint a családalapítási terveimnek. Talán, mert fontosabb volt. A hívő hónapokig kínlódott bennem: fuldoklott a füsttől, marták a lángok, de mégis menekülni próbált. Közben sok dolog történt, míg végül az élet megajándékozott valamivel, ami segített elengedni a korábbi önmagam talán legfontosabb szeletét: meghalt bennem a hívő, és hamvaiból, tisztán, őszintén és kíváncsian, feléledt az agnosztikus. Azzal kapcsolatban, hogy világnézet szempontjából lehetségesnek tartok-e még további változást, megintcsak nem tudok válaszolni. Amíg azonban egyik érintett kérdés szempontjából sem fogyatkozik meg bennem a főnix életereje, maradok az, aki vagyok: egy lázadó agnosztikus.
A most írtak tehát arról a fajta "kis halálról" szólnak, amikor lelkünk a saját erejéből változik meg. Az ilyen átalakulások lehetnek teljesek, és nem kell, hogy fájdalmat hagyjanak maguk után. A  "kis halál" második típusáról, amiről most szeretnék írni, mindez nem mondaható el. Ezt a típust a rózsabokor példáján fogom szemléltetni.
A "kis halál" második típusán az olyan eseményeket értem, amikor valami rajtunk kívül álló, de hozzánk nagyon szorosan kapcsolódó dolgot veszítünk el - ez lehet ember, kapcsolat, akár hozzánk közel álló tárgy is. Olyasmi hal meg bennünk ilyenkor, ami bár nem lényünk integráns eleme, de belénk ivódott, részünkké vált - és ezt a halált nem követi újjászületés. Viszonylag szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy eddigi életem során ezt a halálélményt még nem tapasztaltam meg igazán, de tisztában vagyok azzal, hogy ez sajnos csak idő kérdése. Mindazonáltal az eddigi, kisebb horderejű saját élményeim és mások tapasztalatai alapján a következőt gondolom erről a típusú "kis halálról": az ember az ilyen események során olyanná válik, mint egy rózsabokor, aminek letépik valamelyik virágját. A virág elvesztése súlyos fájdalmat okoz a rózsabokornak, mégpedig minél szebb, minél jobban szeretett virágjáról volt szó, annál jobban. A letépett virág helyén seb marad: a seb kezdetben csúnya, mély - majd idővel beheged, de a helye mindig megmarad. A későbbiek során lehetséges, hogy a letépett virág közelében új, talán még az előbbinél is szebb, nagyobb rózsa jelenik meg, ez azonban az elvesztett helyét csak takarni, árnyékolni tudja, eltüntetni soha. A főnix és a rózsabokor közötti különbség éppen ebben rejlik: az előbbi saját akaratából, a megújulás reményében adja át magát a halálnak - megsemmisülése teljes és valami jobbhoz vezet; a utóbbi vesztesége azonban, bár nem teljes, külső és erőszakos hatások eredménye, melyet kezelhetünk, mely talán még szebb bimbóknak teremt helyet, a teljes gyógyulás azonban nem lehetséges.
Nem tudom, vannak-e más formái is a "kis halálnak". Az sem érdektelen kérdés, hogy vajon a tényleges halál egyszer nem csupán valamilyen nagyobb átalakulást jelent-e majd. Furcsa azonban belegondolni, hogy míg a valódi haláltól rettegünk, menekülünk, addig már életünk során is - hasonló elkerülhetetlenséggel - többször vagy kevesebbszer talán valamennyien meghalunk egy kicsit.