Van valami vonzó a(z ismeretelméleti) nihilizmusban. Valami, ami bűvöletbe ejt.
Egyrészt elbűvöl a nézet intuitív helyessége. Noha nincs okom feltételezni, hogy az intuíció önmagában képes lenne egy ilyen súlyú kérdésben igazságot tenni, a racionalitással csak köszönőviszonyban álló megérzés rábólint a nihilizmus álláspontjára.
Másrészt lebilincselő a nihilista válasz könnyűsége: vergődj csak, szerencsétlen állat, úgysem jutsz sehova, akkor hát minek? Ne küzdj, engedd át magad a teljes nemtudásnak!
Harmadrészt csábító a nihilizmus nyújtotta szellemi (és egyéb) szabadság. Minden, amit kigondolsz, merő fantáziajáték lehet csupán, melynek az igaz vagy hamis voltáról sosem győződhetsz meg. A semmi, a vákuum szabadsága ez - végtelen és kilátástalan. Mámorító és tragikus. Azt gondolsz, sőt, azt is teszel, amit akarsz. Sosem tudod meg, hogy igazad volt-e, hogy helyesen cselekedtél-e.
Mégis, ha kérdezik: agnosztikus vagyok. Nincs gnózisom, nincs tudásom, de egyszerre kötelez le és tölt el reménnyel a lehetőség, hogy van valami, ami "tudható." A(z ismeretelméleti) nihilizmus iránti vonzódásom pusztán intuitív-érzelmi jellegű. Az agnoszticizmus választásában, noha az intuíció szerepe itt is döntő, ott áll már a racionalitás is. Miért vet(het)néd el a lehetőséget, hogy valaha, valamit megtudj a világról? Miért veted el a tudás lehetőségének reményét és felelősségét? A nihilizmus passzív magatartás, az agnoszticizmus aktív. A nihilista beletörődik, az agnosztikus keres. Az alapélmény - a tudáshiányé - azonos, az arra adott válaszok különbözőek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése