Jó dolog-e vagy sem, a gimnáziumi éveimet humán tagozaton vészeltem át (tényleg szörnyűek voltak, bár persze nem a magyartanulás miatt), így a mai napig rengeteg mindenről eszembe jutnak kósza verssorok vagy másféle irodalmi művek töredékei. A helyzeten csak ront, hogy néhanapján még olvasni is szoktam.:) A lenti vers egy tegnap véletlenül újra a kezembe került könyv, John Barrow "A semmi könyve" című munkája hatására ugrott be. A kötet maga, címéhez hűen, a semmi fogalmát járja körül, filozófiai, kultúrtörténeti és természettudományi szempontokból is. Érdekesség, hogy ugyanezen szerző korábban már egy másik, hasonló koncepciójú, a most említettnek mintegy ellenpontját képező művet is kiadott, ez "A végtelen könyve" címet viseli.
A kötetek lapozgatása során elgondolkodtam, hogy vajon milyen hasonló témájú könyveket tudnék még elképzelni. Készülhetne például egy "Az abszolútum könyve", "Istenek könyve" és még hihetetlen számú egyéb írás is. Az induktív gondolkodás (és a koncepciótlanság) mintapéldájaként csak mindezek végiggondolása után kérdeztem meg magamtól, hogy vajon mi is a közös mindezekben a valós és elképzelt címekben. A válasz egyszerű: olyan írások viselik/viselnék őket, amelyeknek célja a saját magunk alkotta fogalmak mélyére ásni. Nem ellentmondásos ez kissé?! Fogalmakat alkotunk, amelyek aztán igen hamar önálló életre kelnek, és végül mi magunk sem leszünk tisztában a mibenlétükkel, jelentésükkel, jelentőségükkel? Abszurd, de számomra (és rengeteg, nálam a témához sokkal jobban értő személy számára) úgy tűnik, hogy csakugyan ez a helyzet. Talán páran ismeritek Clifford Geertz amerikai antropológus viszonylag híressé vált megállapítását, miszerint "az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat." Pontosan erről van szó. A végtelen, a semmi, az abszolútum, az isten(ek) stb. mind emberi konstrukciók, amikről ontológiai tartalmú állításokat (léteznek-e? ha igen, hogyan, hol, mikor? stb.), legalábbis szerintem, nemigen lehet tenni, ennek ellenére egy életet is rá lehet áldozni arra, hogy a titkaikat kutassuk. A magunk alkotta fogalmak titkait. Van ebben valami tragikomikus, nem?!
Miután előzetes szándékaim ellenére sikerült a mondanivalómat kissé bő lére ereszteni, végre közölném, hogy melyik vers is adja a bejegyzés lelkét. Babits Mihály "A lirikus epilógja" című művéről van szó, ami az általam fent kifejtettekhez nagyon hasonló tapasztalatokat foglal verses formába. Babitsról annyit, hogy míg (mint talán észrevettétek) bizonyos szerzőkért (elsősorban Camus-ért és Adyért) szinte szenvedélyesen tudok rajongani, addig Babits személye és legtöbb műve csupán távolságtartó tiszteletet ébreszt bennem. Camus-höz és Adyhoz képest Babits igazi "jófiú" volt, számomra azonban ez utóbbi tulajdonság képtelen olyan vonzerőt jelenteni, mint a másik két szerző (műveikben is visszatükröződő) "életművészete". Így van ez.:) Az alább idézett Babits-verset azonban a szerzővel kapcsolatos fenntartásaim ellenére is igazi remekműnek tartom, mely érzésemet jelen esetben csak fokozza, hogy igen nagy mértékben illik a saját fentebb fejtegetett gondolataimhoz. Lássuk tehát:
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése