Őszintén szólva nem vagyok egy nagy zenehallgató, komolyzenéhez pedig a lehető legritkább esetben van szerencsém. Nem, mintha erre különösebb okom lenne - egyszerűen bármilyen külső hangforrás zavar, ha dolgozom, amikor pedig más tevékenységet végzek, többnyire csak az első Beatles-cédéig, esetleg a Youtube-ig jutok el. A nálam néhány évvel fiatalabb testvérem viszont a komolyzene művelésének készül szentelni az életét. Ma délután alkalmam volt egy kis ideig hallgatni, ahogy gyakorol, ez esetben zongorán.
Miközben igyekeztem a figyelmemet az egymást követő daraboknak szentelni, egy ismerős, mindazonáltal nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. A komolyzene, az ide sorolható darabok, maguk a felhasznált hangszerek mintha egy nagyon sajátos atmoszférát árasztanának magukból. Érződik rajtuk a gyökereiket elfedő évszázadok (különösen, ha mint most, klasszicista zenéről van szó) sejtelmessége, ezen túl pedig egy egészen meghatározhatatlan nemesség, pátosz, fájdalom.
Kétségtelen, hogy az ember, ha értelmez valamit - bármit -, azzal egyben önmagát is értelmezi. Könnyen lehet, hogy másokban nem kelt ilyen érzéseket néhány klasszikus zenéből származó akkord. Számomra azonban, ahogy ültem és figyeltem a testvérem keze alatt kibontakozó dallamokat, valahogy úgy tűnt, hogy ebben a műfajban végső soron nem is lehet úgy alkotni, hogy az mentes legyen a fájdalomtól. A "világfájdalomtól", ha tetszik - éppen attól a félelem és tehetetlenség keverékeként előálló furcsa érzéstől, ami az emberi állapot ősi és talán elkerülhetetlen velejárója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése