Agnosztikusnak lenni bizonyos szempontból egyenlő az abszolútról való lemondással.

Nem, nem csak az abszolútumról; az túlságosan is egyszerű lenne. Istent vagy semmit olyan könnyen, olyan gondtalanul dob el magától az ember. Ha azonban agnosztikus, akkor eldob mást is: mindent, ami abszolút - főképp pedig az abszolút kijelentéseket. Nem tudok semmit sem abszolút értelemben, az "ez így van, és kész" boldogító gondolatával kinyilatkoztatni. A tudáshiányt (vagy, talán jobb szóval, a hithiányt) sem.

Ez keserű, ez őrjítő. Ahogy édes és reményteli is. Az agnoszticizmus kétarcú: az egyik arca a ragyog a szabadság örömétől - a másik, koravén arcra az abszolút hiánya rajzol gondterhelt barázdákat.


[Megjegyzés: Írás közben jutott eszembe, hogy milyen érdekes és egyben ironikus, ahogy Camus műveiben az abszolútot abszurdra cserélni - már amennyiben az előbbivel szerinte sem rendelkezünk, csupán az utóbbival. Ritkán találni ilyen kifejező szójátékot.]