Olvasnom kellene. Egyre inkább érzem a késztetést, hogy így tegyek; minél többet, minél gyakrabban.
Számomra az olvasás igen megerőltető tevékenység. Nem, mintha nem érteném, amit olvasok. Viszont, mióta kikötöttem a bigyólógus mesterség mellett, azóta valahogy másképp működöm ebben (is). Olvasom a sorokat, és azt is, ami közöttük van. Tudom, hogy az, ami előttem van a papíron, csak egy részleges vélemény. Mindig az. A könyvektől az ember hiába vár igazságot. Ennek ellenére vágyik rájuk - én legalábbis biztosan.
Újabban túlzottan magába szippantott az az értelmezhetetlen katyvasz, amit életnek szoktunk nevezni. Furcsa tapasztalat: az életet éppen annyira nem értem, mint a szellem világát. Önmagamat a (néha szó szerint...) nyüszítésig kínozva próbálok eligazodni a hús-vér valóságban. Nem megy, és ami még rosszabb, nem is teljesen vagyok képes belátni, hogy miért is olyan fontos az, hogy menjen. Az életet értelmezni addig, amíg a szellem meg nem nyugszik, nincs értelme. A szellem (az enyém), úgy tűnik, sosem nyugszik. Következtetés?!
A könyvek, ha beléjük is szüremkedik a rögvalóság, végső soron a szellemi szféra részei. Ez, nem pedig az általuk képviselt igazság adja az értéküket. Hiányoznak. Annyi mindent szeretnék - legalább a könyvek nyújtotta szinten - megismerni. A megismerés fontosabb, mint az élet. A tudás fontosabb, mint az egyéni lét. Egyetlen pillanatnyi tiszta tudásért, igazolt hitért egy egész örökkévalóságot feláldoznék. Ejnye, mintha Faust doktor szólna belőlem... és talán igaza is volt.
Megismerés vagy élet? Elcsépelt hamleti közhellyel: no, "ez itt a kérdés".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése