Két furcsa felfedezésre jutottam a mai napon. Az egyik az, hogy, úgy tűnik, bizonyos szempontból javíthatatlan vagyok. A másik pedig az, hogy az agnoszticizmus az örök álmodozók világnézete. Vagy legalábbis az övék is.
Hogy miért vagyok javíthatatlan? Mert mindig is szerettem álmodozni, mindig a saját fantáziavilágomban éreztem magam a legjobban. Őszinte legyek? Ez ma is így van. Igaz, ma már nem egy-egy jól megírt regény vagy szép film ragad magával. Nem is festek a saját örömömre varázslatos világokat, sőt, történeteket sem találok ki és mesélek el magamnak, amikor egyedül vagyok. De ma sem szeretem a rögvalóságot. "I keep things going" - mondaná az angol, és valóban: tanulok, dolgozom, rendezkedem... élek. Mindezt azonban leginkább azért, hogy esténként - vagy bármikor, amikor lehetőségem van rá - visszatérhessek abba a világba, amit én alkottam. A fejemben.
És hogy miért is gondolom azt, hogy az agnoszticizmus (többek között) az örök álmodozók világnézete? Mert szabad teret ad az ilyen széllelbélelt alakoknak, mint amilyen én is vagyok. Onnantól kezdve, hogy (egyébként milliószor végiggondolt logikai, empirikus, intuitív és más indokokra támaszkodva) az ember elveti a tudás lehetőségét, a világ az övé. Nincs lehetőség, amit eleve kizárhatna. A fantázia tökéletesen szabadon (és tökéletesen kiszolgáltatottan) csaponghat, amerre csak akar. Valahogy mintha a világ is olyan lenne, hogy megengedné ezt. Mintha csak ezt engedné meg igazán. A "hallgató" világ jóváhagyása alatt úgy és annyiféleképpen rendezhetem be a mindenséget, ahogy és ahányféleképpen csak akarom. A soha meg nem kapni sejtett válaszok tükrében jogosan gondolhatja bárki ezt a szabadságot ijesztőnek, reménytelennek, kiábrándítónak. Csak a magamfajta örök álmodozó bolondok képesek mégis örömüket lelni abban, hogy szabadon kószálhatnak az elérhetetlen válaszok soha fel nem nyíló kapuja előtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése