Egy új és kedves ismerősöm hatására az elmúlt napok során némi kritikával fordultam a saját agnosztikus világnézetem felé. Noha egyelőre nem látok okot arra, hogy a véleményemet megváltoztassam, az alapos önvizsgálat elvezetett egy felfedezéshez, amit az őszinteség kedvéért illő itt is megosztanom veletek. A felismerésem lényege: szeretek agnosztikus lenni. Bár valóban "hiszem", hogy a teljes hitetlenség az az álláspont, amit eszemmel-szívemmel vallani tudok, valahol örülök is, hogy így van. Hogy ennek mi az oka, arra talán még később visszatérek, most idő hiányában csak egy Ady-versre szeretnék hivatkozni - íme: Ady Endre: Meg akarlak tartani.
A szöveget kivételesen nem másolom be a blogra, mivel félek, hogy enyhén félreérthető lenne...:) Az én értelmezésemben ez nem szerelmi vallomás (különösen nem egy velem azonos nemű iránt - bár a jelenséggel nincs gondom), de vallomás, egy szenvedély megvallása. Félelemé, vágyé, reményé. Jó olvasást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése