Közöny és élvezet

Az embert mint tudatos lényt, úgy tűnik, két dolog mentheti meg az őrülettől: egyrészt a közöny képessége; másrészt pedig az, hogy képes élvezetét lelni a világ kutatásában, ahelyett, hogy egyszerűen csak átadná magát a kétségbeesésnek.

Intuíció

Nincs megbízhatóbb és becsapósabb dolog az intuíciónál. Intuitíve egyaránt állíthatom, hogy:

- Hiszek az abszolútumban, hiszen maga a lét Rá a bizonyíték. A semmiből lett valami, a csendből lett hang, az élettelenségből fakadt gondolat mind az abszolútum keze nyomát viselik magukon. Őhozzá vezetnek el az álmok, a látomások, a megtapasztalások. És az emberi szív vágyai: a saját végességén túlmutató cél, az öröklét, a tudás szomjazása.

- Hiszek a világ eredendően fizikai  természetében. Hiszen akárhányszor elrugaszkodtam ettől a gondolattól, végül mégis hozzá kellett visszatérnem. Isten teremtette a világot? Mennyivel valószínűbb az ősrobbanás! Az ember tervezője maga az Úr? Ugyan, kérem, gondolkodjunk reálisan: erre ott az evolúció! Történhetett volna persze mindez egy abszolútum akarata szerint is, de talán csak idő kérdése, hogy Őt is megfossza trónjától a józan ész.

- Nem hiszek semmiben. Nincs semmi, amin a szellemem fogást találhatna. És ha lenne is, csak azáltal, hogy képes vagyok kérdezni, azonnal legitim módon érvényteleníthetek bármely tapasztalatot. (Egy régi gondolatkísérlettel élve: tegyük fel, hogy Isten egy nap meglep minket mondjuk fogmosás közben. Ott áll előttünk a Teremtő, és mi biztosak vagyunk benne, hogy Ő az. A kérdés: ilyenkor nem kérdőjelezhetnénk meg a tapasztalat meghaladhatatlanságát? Dehogynem. Ahogy felteszünk egy kérdést, már meg is tettük ezt.)

Ennyit az intuícióról. A gond csak az, hogy amikor a világról gondolkodunk, végső soron mindig ehhez a módszerhez kell folyamodnunk. A világmagyarázataink talán mindig többet mondanak el rólunk, mint arról a világról, amelyre szándékunk szerint irányulnak.

Részegség - a bűnök bűne

Kövezzetek meg, de még sosem voltam részeg. Alkoholtól legalábbis. (Nem kedvelem az ízét, azt a tompa-fejfájós érzést pedig, amit okoz, kifejezetten utálom.  Ha már drog, akkor kávé vagy csokoládé. Esetleg mindkettő). Az élettől igen. Gyakran és rendszeresen. Minden nap. De talán a megszokottnál valamivel ritkábban.

Nem kell más, csak a halálfélelem egy hirtelen rohama ahhoz, hogy kijózanítson. Talán nincs is, ami jobban jellemzi az egyes embert, mint az, hogy ezt milyen gyakran, milyen intenzitással éli át. Nem a pánikbetegségről beszélek. Csak arról, amikor a szellem a maga tiszta, meztelen valóságában szembenéz a saját kilátásaival. Éberség - írná Hamvas. Az abszurd felfedezése önmagunkban - így Camus. Halálfélelem - mondom én, majd pontosítok: világiszony.

Az utóbbi időben a szokásosnál mélyebbre süllyedtem az életben. Megrészegültem, mondhatni. Még azt sem mondhatom, hogy nem tehetek róla. Ha hinnék a bűn létezésében, azt mondanám, ez bűn volt. Egyébként képtelen vagyok reális fogalomként tekinteni a bűnre. Leginkább azért nem, mert minden tettet emberek követnek el; az embernek pedig, bármilyen visszataszító is ezt kimondani, saját halálra ítéltségének tudatában, végső soron mindent szabad. De most nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a megrészegülésem talán bűn volt, de leginkább vakság. A halál gondolatának egyetlen jeges simítása a szívemen emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen semmi más nem fontos. Annyira csak ez és az ebből fakadó kérdések rendelkeznek egyáltalán bármilyen értelemmel, hogy az hihetetlen.

A szellem elaltatása egyenlő az ember idő előtti halálával. Öngyilkosságával és mások meggyilkolásával. Azt hiszem, jobban meg tudok bocsátani egy olyan embernek, aki fizikailag semmisít meg valaki mást, mint annak, aki "csak" az embert, a szellemet öli ki belőle. A csend, a vákuum, amiben szellemünk létezni kényszerül, parancsolóbb, mint bármi más a világon. Annak kell lennie. Ez az, amiről sosem lenne szabad - megrészegülve - megfeledkeznünk. A részegségért magasabb árat fizetünk, mint bármilyen más "bűnünkért".

Olvasnom kellene

Olvasnom kellene. Egyre inkább érzem a késztetést, hogy így tegyek; minél többet, minél gyakrabban.

Számomra az olvasás igen megerőltető tevékenység. Nem, mintha nem érteném, amit olvasok. Viszont, mióta kikötöttem a bigyólógus mesterség mellett, azóta valahogy másképp működöm ebben (is). Olvasom a sorokat, és azt is, ami közöttük van. Tudom, hogy az, ami előttem van a papíron, csak egy részleges vélemény. Mindig az. A könyvektől az ember hiába vár igazságot. Ennek ellenére vágyik rájuk - én legalábbis biztosan.

Újabban túlzottan magába szippantott az az értelmezhetetlen katyvasz, amit életnek szoktunk nevezni. Furcsa tapasztalat: az életet éppen annyira nem értem, mint a szellem világát. Önmagamat a (néha szó szerint...) nyüszítésig  kínozva próbálok eligazodni a hús-vér valóságban. Nem megy, és ami még rosszabb, nem is teljesen vagyok képes belátni, hogy miért is olyan fontos az, hogy menjen. Az életet értelmezni addig, amíg a szellem meg nem nyugszik, nincs értelme. A szellem (az enyém), úgy tűnik, sosem nyugszik. Következtetés?!

A könyvek, ha beléjük is szüremkedik a rögvalóság, végső soron a szellemi szféra részei. Ez, nem pedig az általuk képviselt igazság adja az értéküket. Hiányoznak. Annyi mindent szeretnék - legalább a könyvek nyújtotta szinten - megismerni. A megismerés fontosabb, mint az élet. A tudás fontosabb, mint az egyéni lét. Egyetlen pillanatnyi tiszta tudásért, igazolt hitért egy egész örökkévalóságot feláldoznék. Ejnye, mintha Faust doktor szólna belőlem... és talán igaza is volt.

Megismerés vagy élet? Elcsépelt hamleti közhellyel: no, "ez itt a kérdés".

Agnosztikusnak lenni bizonyos szempontból egyenlő az abszolútról való lemondással.

Nem, nem csak az abszolútumról; az túlságosan is egyszerű lenne. Istent vagy semmit olyan könnyen, olyan gondtalanul dob el magától az ember. Ha azonban agnosztikus, akkor eldob mást is: mindent, ami abszolút - főképp pedig az abszolút kijelentéseket. Nem tudok semmit sem abszolút értelemben, az "ez így van, és kész" boldogító gondolatával kinyilatkoztatni. A tudáshiányt (vagy, talán jobb szóval, a hithiányt) sem.

Ez keserű, ez őrjítő. Ahogy édes és reményteli is. Az agnoszticizmus kétarcú: az egyik arca a ragyog a szabadság örömétől - a másik, koravén arcra az abszolút hiánya rajzol gondterhelt barázdákat.


[Megjegyzés: Írás közben jutott eszembe, hogy milyen érdekes és egyben ironikus, ahogy Camus műveiben az abszolútot abszurdra cserélni - már amennyiben az előbbivel szerinte sem rendelkezünk, csupán az utóbbival. Ritkán találni ilyen kifejező szójátékot.]

Statisztika

Tőlem szokatlan módon egy kis szakmai jellegű szösszenet következik. A blogom nem túlzottan nagy látogatói táborát figyelembe véve meg merek kockáztatni egy ilyen írást; aztán elképzelhető, hogy hétfőtől mint deviáns blogíró híresülök el szakmai körökben.:)

A statisztikáról  lesz szó. Azon túl, hogy a matematikai részletekkel igen gyakran meggyűlik a bajom, időnként rájövök, hogy milyen korántsem sekélyes esztétikum húzódik meg emögött a konstrukció mögött. A statisztika, ha tetszik, nagyonis agnosztikusoknak való tudomány.

Ha valaki foglalkozott már valaha statisztikával a szó tudományos értelmében, tudja, milyen komoly matematikai gépezet húzódik meg a dolog mögött. Valószínűségszámítás, sok egyéb "finomsággal" társítva - mindez egy olyan épületté áll össze, amiinek az alapzata nem a legstabilabb, ő maga azonban mégis egyben marad, mi több, minden szükséges funkcióját ellátja. Ilyesminek kell képzelnünk a statisztika tudományát is.

A statisztika a bizonytalanság tudománya. Az ember, ha ezzel foglalkozik, először is bizonyos értelemben egészen le kell, hogy csupaszítsa magát. El kell tekintenünk minden előzetes feltevésünktől a világ dolgait illetően, és arra kell támaszkodnunk, amit látunk, vagy amit mások már láttak (és, mondjuk, adatbázisokban rögzítettek - amiknek a minőségével kapcsolatban szintén lehetnek kérdéseink, de ezt most nem szeretném tárgyalni). Ezután el kell gondolkodunk azon, hogy segíthet-e a matematika abban, hogy ezekből az adatokból többet is megtudhassunk, mint amit közvetlenül súgnak nekünk. És igen - segíthet! Az így kialakuló módszernek - a statisztikának - két fontos jellemzőjére szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy sosem lesz sterilen matematikai jellegű. Egyrészt maguk az adatok, másrészt a különféle számítási módszerekbe szükségszerűen bevitt, egyébként többnyire szintén empirikus eredetű önkényes elemek megbontják a matematikai érvelés tisztaságát.

A másik jellegzetesség az, hogy a kialakított módszerekkel elérhető eredmények sosem lesznek egyszerűen igazak vagy hamisak. Lehetnek "valószínűleg" igazak vagy "valószínűleg" hamisak - de a bizonyosságról, ha a statisztikához fordulunk, le kell mondanunk. Érzésem szerint ez egy igen-igen védhető álláspont, nem is csak a statisztikában. A hétköznapi életben sejtjük, hogy nem tehetünk szert bizonyosságokra, de ezeket a sejtéseket, mint zavaró, kellemetlen tényezőket, rögtön el is toljuk magunktól. A statisztika ezzel szemben tudatosítja ezt a bizonyosságot, és megpróbálja a rendelkezésre álló kereteket a lehető legjobban felhasználni. Azzal főz, amije van. Az, amit elér, még így sem lesz tökéletes, korántsem. Viszont az az őszinteség, amivel a statisztika tudománya a világ tényei felé fordul, más tudományok és a hétköznapi létezés számára is például szolgálhatna. És ez az, ami széppé, figyelemreméltóvá teszi.

Kávészünet

Az egyetemi folyosón kortyolgattam a szokásos automatás kávémat ma délután, amikor egy érdekes beszélgetés hangjaira lettem figyelmes. Egy pár ült a padlón a fal mellett (hogy miért ott, azt tőlük lenne érdemes megkérdezni), és arról beszélgettek, hogy vajon az élet, az "élő" különleges minőséget jelent-e. Azon túl, hogy őszintén megörültem, hogy ilyesfajta beszélgetést hallok egy viszonylag profán helyen (komolyan hiszem, hogy több, még profánabb helyen kellene sokkal gyakrabban elhangzaniuk efféle párbeszédeknek), engem is gondolkodásra sarkallt a kérdés. Hogy hányadszorra...? - hihetetlenül sokadszorra.

Sokáig nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy hogyan képes az anyag, az élettelen környezet élő, tudatos, bonthatatlan egészként létező lényeket létrehozni. Sokáig a legfőbb érvem volt Isten létezése mellett az önazonosság állandósága: az, hogy az "én" tudata, az önmagunkkal való azonosság egész életünkben, minden körülmények között fennmarad(?); a tudatunk - bizonyos kóros esetektől eltekintve - nem esik darabjaira. Azzal érveltem, hogy efölött az integráns egység fölött muszáj, hogy valami őrködjön, hiszen enélkül talán nem is maradhatna fenn.

A korábbi érveimbe vetett hitem mára jócskán meggyengült. Bár nehéz elképzelni (és elfogadni!), hogy a tudatosság csupán ugyanolyan fizikai jelenségek játéka, mint az atomok vagy az elektromosság, ez a magyarázat meglehetősen egyszerű és a jelenlegi ismereteink keretei között ellentmondásmentes is. A tudatos működés nem feltétlenül több vagy más, mint efféle játék - egyben marad, ahogy a kezünk vagy a lábunk sem párolog el csak úgy; létezik, mint bármilyen más fizikai jelenség, de nem magasabb, nem transzcendens szinten. Talán mindaz, amit "én"-ként élünk meg, egy hosszú idő alatt állandóvá fejlődött, tisztán fizikai alapokon nyugvó biológiai jelenség. Bonyolult, nehézkes "munkájába" kerülhetett a természetnek egy ilyen egységet kialakítani - de a természet ráér. Ezt észrevéve az Isten létezése mellett a tudat egységére építő érv kiüresedik, érvényét veszti.

De vajon azt jelenti-e ez az érvényvesztés, hogy Istennek egyáltalán nincsen helye a világban? Nem, nem hiszem. Ha a világot valamilyen, egyébként önkényes okból kauzális kapcsolatok láncolatával szeretnénk magyarázni, úgy Isten továbbra is egy marad a világ létezésének megfejtésére irányuló lehetséges hipotézisek közül. Ezeknek a hipotéziseknek legfőbb sajátosságuk, hogy egytől egyig abszurdak. Abszurd a semmi, ahogy abszurd az abszolútum is. Ok-okozati módon szeretnénk érvelni, ám ennek az érvelésnek a végkövetkeztetései, legalábbis az eddig felsorakoztatott ötletek mellett, túllépnek a saját keretein. A racionalitás végső soron csak önnön határaihoz vezet el. Isten egy ilyen irracionalitás. Abban a keretben, amiben jelenleg gondolkodni tudunk, nem tökéletes válasz; de lehet, hogy a gond a keretben van, nem a válaszban. Istent egyelőre nem tudjuk kizárni a lehetséges világmagyarázatok közül (aminek vagy örülünk, vagy nem; ami azt illeti, ez is elgondolkodtató kérdés).

Reflexió és vallomás

Egy új és kedves ismerősöm hatására az elmúlt napok során némi kritikával fordultam a saját agnosztikus világnézetem felé. Noha egyelőre nem látok okot arra, hogy a véleményemet megváltoztassam, az alapos önvizsgálat elvezetett egy felfedezéshez, amit az őszinteség kedvéért illő itt is megosztanom veletek. A felismerésem lényege: szeretek agnosztikus lenni. Bár valóban "hiszem", hogy a teljes hitetlenség az az álláspont, amit eszemmel-szívemmel vallani tudok, valahol örülök is, hogy így van. Hogy ennek mi az oka, arra talán még később visszatérek, most idő hiányában csak egy Ady-versre szeretnék hivatkozni - íme: Ady Endre: Meg akarlak tartani.

A szöveget kivételesen nem másolom be a blogra, mivel félek, hogy enyhén félreérthető lenne...:) Az én értelmezésemben ez nem szerelmi vallomás (különösen nem egy velem azonos nemű iránt - bár a jelenséggel nincs gondom), de vallomás, egy szenvedély megvallása. Félelemé, vágyé, reményé. Jó olvasást!

Furcsa

Éreztetek már olyat, hogy minden mozdulatotok, minden gondolatotok valami fontosat mozdíthat el, törhet össze a világban? Hogy már egy óvatlan lélegzetvétel, egy elhibázott pillantás is visszataszítóságba, undokságba taszíthat?

Így érzek én most. Létezni is alig merek.

Fekete-fehér

Néha olyan jó lenne egy fekete-fehér világban élni. Éppen olyanban, mint egy sakktábla. Csak fekete és fehér, négyzetek és szimmetria. Mit lehet ezen nem érteni?!

Egy sakktábla-világban nincs bizonytalanság. Sosem gyötör kérdés és kétség, az aggodalom ismeretlen érzés. Csak egyértelműség van, letisztázottság és bizonyosság.

A filozófia által áhított igazságok persze ebben a világban is rejtve lennének. De legalább a látvány... az tiszta lenne és érthető. Fekete és fehér. Se több, se kevesebb.

Amint az életem egyik területén eljutok egy fontos következtetéshez, egy másik abban a pillanatban felborul. Ki érti ezt?!

Álmodozás és agnoszticizmus

Két furcsa felfedezésre jutottam a mai napon. Az egyik az, hogy, úgy tűnik, bizonyos szempontból javíthatatlan vagyok. A másik pedig az, hogy az agnoszticizmus az örök álmodozók világnézete. Vagy legalábbis az övék is.

Hogy miért vagyok javíthatatlan? Mert mindig is szerettem álmodozni, mindig a saját fantáziavilágomban éreztem magam a legjobban. Őszinte legyek? Ez ma is így van. Igaz, ma már nem egy-egy jól megírt regény vagy szép film ragad magával. Nem is festek a saját örömömre varázslatos világokat, sőt, történeteket sem találok ki és mesélek el magamnak, amikor egyedül vagyok. De ma sem szeretem a rögvalóságot. "I keep things going" - mondaná az angol, és valóban: tanulok, dolgozom, rendezkedem... élek. Mindezt azonban leginkább azért, hogy esténként - vagy bármikor, amikor lehetőségem van rá - visszatérhessek abba a világba, amit én alkottam. A fejemben.

És hogy miért is gondolom azt, hogy az agnoszticizmus (többek között) az örök álmodozók világnézete? Mert szabad teret ad az ilyen széllelbélelt alakoknak, mint amilyen én is vagyok. Onnantól kezdve, hogy (egyébként milliószor végiggondolt logikai, empirikus, intuitív és más indokokra támaszkodva) az ember elveti a tudás lehetőségét, a világ az övé. Nincs lehetőség, amit eleve kizárhatna. A fantázia tökéletesen szabadon (és tökéletesen kiszolgáltatottan) csaponghat, amerre csak akar. Valahogy mintha a világ is olyan lenne, hogy megengedné ezt. Mintha csak ezt engedné meg igazán. A "hallgató" világ jóváhagyása alatt úgy és annyiféleképpen rendezhetem be a mindenséget, ahogy és ahányféleképpen csak akarom. A soha meg nem kapni sejtett válaszok tükrében jogosan gondolhatja bárki ezt a szabadságot ijesztőnek, reménytelennek, kiábrándítónak. Csak a magamfajta örök álmodozó bolondok képesek mégis örömüket lelni abban, hogy szabadon kószálhatnak az elérhetetlen válaszok soha fel nem nyíló kapuja előtt...