Két könyvem vár mostanában elolvasásra: Shervin Nuland: Hogyan halunk meg? és Irving Yalom: Staring at the Sun című kötetei. Ezek a művek az embernek a halálhoz való viszonyát boncolgatják: az első azt írja le, milyen érzés lesz meghalni, a második pedig azt, hogy hogyan gondolkodunk erről az elkerülhetetlen eseményről.
El akarom olvasni ezeket a könyveket, még akkor is, ha tudom, hogy az olvasás fájdalmas lesz. Úgy érzem, azzal, ha magamba szívom a bennük foglalt információt, magamról, magunkról, az emberi sorsról, ugyanakkor egyben a világról is megsejthetek valamit. Érdekes, a haláltól való rettegésig fokozott félelmem és a "világ" megismerése iránti vágyam régóta összekapcsolódik egymással, egymásból következnek. Kezdetben csak a halálfélelmet tapasztaltam meg, majd elkezdtem vágyni a világ megismerésére annak reményében, hogy az így szerzendő tudással enyhíthetem a rettegésemet. Végül rájöttem: a saját sorsom, bármi legyen is az, végső soron talán teljesen érdektelen a jobb híján "világ"-nak nevezett ismeretlenség titkaihoz képest. Így kezdtem el elsősorban a "világ" megismerésére vágyni. Ugyanakkor, ha elfog a halálfélelem nyomasztó érzése, máig hajlamos vagyok - legalábbis ideiglenesen - az emberi sors kérdéseit helyezni az érdeklődésem középpontjába. A halálfélelem és a megismerési vágy egymást váltva uralják az elmémet.
2014. december 27., szombat
2014. november 29., szombat
Szolgálati közlemény
Ó, csak most látom, hogy a sabloncsere miatt néhány régebbi bejegyzés kb. olvashatatlan formában szerepel a blogon. Nem tudom, vetemedik-e bárki is a korábbi posztok olvasgatására, mindenesetre idővel helyre fogom állítani őket, bár egyelőre nem igazán tudom, hogyan...:P
Frissítés: Ááá, közben rájöttem: átírom a HTML-kódot! A szőke nő megvilágosodása, hehe. :D Még jó, hogy tanultam egy kicsit programozni.
Frissítés: Ááá, közben rájöttem: átírom a HTML-kódot! A szőke nő megvilágosodása, hehe. :D Még jó, hogy tanultam egy kicsit programozni.
Gyűlölet
Érdekes, hogy a szeretet milyen központi, a gyűlölet pedig mennyire marginális szerepet kap a kultúránk által kitermelt közgondolkodásban. Az előbbi "jó", az utóbbi "rossz"; az előbbit szabad, sőt, kell érezni, az utóbbi viszont elfojtandó, szégyenletes. Pedig döbbenetes erejű és az emberi természethez messzemenően hozzá tartozó érzésként a gyűlölet létjogosultsága legalább akkora, mint a szereteté.
Nagyon közeli ismerősöm ez az érzés. Tudom, milyen az, amikor valakiről úgy érzed, már a puszta létezése is sértés a világ számára. Hogy lénye nem más, mint egy fekete lyuk, mely mindent magába nyel, ami fontos, értékes számodra. Tudom, milyen arra vágyni, hogy darabokra téphesd azt, akit gyűlölsz. Tudom, milyen tudni, hogy az illető halálhíre megkönnyebbülést, felszabadult örömöt szerezne a számodra.
Nem hinném, hogy a gyűlölet érzéséhez gonosznak kellene lenni, még annak legmélyebb formái esetében sem. (Igazság szerint egyáltalán nem hiszek sem a "jóság", sem a "gonoszság" létezésében.) A gyűlölet nem racionális érzés, hiszen valahol tudod, hogy "az" a bizonyos másik végső soron ugyanolyan gondolkodó biológiai gép, mint te magad - még ha az ő gondolatainak eredményei szenvedést is okoztak neked vagy valakinek, aki közel áll hozzád. Gyűlölni csak ugyanolyan irracionálisan tudunk, mint szeretni - a szeretteink nem istenek, azok pedig, akiket gyűlölünk, igen nagy valószínűséggel nem démonok. Furcsa és frusztráló ellentmondás az, hogy a két érzés közül mégis csak az egyik kap szabad utat.
Nagyon közeli ismerősöm ez az érzés. Tudom, milyen az, amikor valakiről úgy érzed, már a puszta létezése is sértés a világ számára. Hogy lénye nem más, mint egy fekete lyuk, mely mindent magába nyel, ami fontos, értékes számodra. Tudom, milyen arra vágyni, hogy darabokra téphesd azt, akit gyűlölsz. Tudom, milyen tudni, hogy az illető halálhíre megkönnyebbülést, felszabadult örömöt szerezne a számodra.
Nem hinném, hogy a gyűlölet érzéséhez gonosznak kellene lenni, még annak legmélyebb formái esetében sem. (Igazság szerint egyáltalán nem hiszek sem a "jóság", sem a "gonoszság" létezésében.) A gyűlölet nem racionális érzés, hiszen valahol tudod, hogy "az" a bizonyos másik végső soron ugyanolyan gondolkodó biológiai gép, mint te magad - még ha az ő gondolatainak eredményei szenvedést is okoztak neked vagy valakinek, aki közel áll hozzád. Gyűlölni csak ugyanolyan irracionálisan tudunk, mint szeretni - a szeretteink nem istenek, azok pedig, akiket gyűlölünk, igen nagy valószínűséggel nem démonok. Furcsa és frusztráló ellentmondás az, hogy a két érzés közül mégis csak az egyik kap szabad utat.
2014. november 28., péntek
Menni vagy maradni?
Jó ideje rendszeresen felmerülő kérdés nálunk a kivándorlásé. A párom számára régi, mindeddig beteljesületlen álom ez; számomra kaland, egy szerelmes nő döntése a párja céljainak megvalósításáért, és persze lázadás a magyarországi jelen ellen.
Ennek ellenére a döntés nehéz. Mert valahol, távol minden nemzetieskedő érzéstől, szeretek Magyarországon élni. Szeretem, hogy itt tél van és nyár, az ősz halálillatú szomorúságát és a tavasz vigasztaló simogatását. Szeretem ezt a ("bennfentes" számára) gyönyörű, gazdag, kifejező nyelvet; azt, hogy a legbutácskább és a legösszetettebb mondatok után egyaránt számíthatok arra, hogy valaki megérti őket. Szeretek a sokat látott, borús pesti homlokzatok között sétálni; szeretem a maradék balatoni napsütést érezni az arcomon olyankor, amikor a nyaralók már régen robottá visszaváltozva tengetik a napjaikat az otthonuknak nevezett minibörtönökben.
De van, ami elűz, hajt innen. Űz a múlt (nem a sajátom), űz az anyagi gond és az a mostanában kibontakozó légkör, mely a 21. században nem lehet ép elme terméke. Ahol, mondhatni, lassan büntetést kell fizetnem azért, mert "vén" (24 éves) fejjel is tanulok; ahol egyáltalán felmerülhet az információáramlás máig ismert legjobb eszközének - igen, az internetnek - a korlátok közé szorítása; ahol az ember önrombolása kap támogatást önmaga építése helyett, ott valakinek ott "felül" nagyon fáj az, ami számomra a legfőbb érték - a gondolat.
A "menni vagy maradni?"-kérdés esetünkben, legalábbis egyelőre, a "maradni" felé látszik eldőlni. Azonban már nincs messze az a pont, ahol a gondolat szabadságának, sőt, lehetőségének védelmét már csak vízumkérelmekkel, külföldi álláskereséssel és nehezen, de mindenképpen összespórolt repülőjeggyel érezném megoldhatónak.
Ennek ellenére a döntés nehéz. Mert valahol, távol minden nemzetieskedő érzéstől, szeretek Magyarországon élni. Szeretem, hogy itt tél van és nyár, az ősz halálillatú szomorúságát és a tavasz vigasztaló simogatását. Szeretem ezt a ("bennfentes" számára) gyönyörű, gazdag, kifejező nyelvet; azt, hogy a legbutácskább és a legösszetettebb mondatok után egyaránt számíthatok arra, hogy valaki megérti őket. Szeretek a sokat látott, borús pesti homlokzatok között sétálni; szeretem a maradék balatoni napsütést érezni az arcomon olyankor, amikor a nyaralók már régen robottá visszaváltozva tengetik a napjaikat az otthonuknak nevezett minibörtönökben.
De van, ami elűz, hajt innen. Űz a múlt (nem a sajátom), űz az anyagi gond és az a mostanában kibontakozó légkör, mely a 21. században nem lehet ép elme terméke. Ahol, mondhatni, lassan büntetést kell fizetnem azért, mert "vén" (24 éves) fejjel is tanulok; ahol egyáltalán felmerülhet az információáramlás máig ismert legjobb eszközének - igen, az internetnek - a korlátok közé szorítása; ahol az ember önrombolása kap támogatást önmaga építése helyett, ott valakinek ott "felül" nagyon fáj az, ami számomra a legfőbb érték - a gondolat.
A "menni vagy maradni?"-kérdés esetünkben, legalábbis egyelőre, a "maradni" felé látszik eldőlni. Azonban már nincs messze az a pont, ahol a gondolat szabadságának, sőt, lehetőségének védelmét már csak vízumkérelmekkel, külföldi álláskereséssel és nehezen, de mindenképpen összespórolt repülőjeggyel érezném megoldhatónak.
2014. november 21., péntek
Új sablon :)
Hű, de untam már az előzőt...
Lehet, hogy később még keresek egy másikat ehelyett a homályos-csillagos helyett, de egyelőre tetszik így, remélem, nem vagyok egyedül.:)
Lehet, hogy később még keresek egy másikat ehelyett a homályos-csillagos helyett, de egyelőre tetszik így, remélem, nem vagyok egyedül.:)
Egészség
Nem hiszek az "ezós" egészségügyi zagyvaságokban, tényleg nem. Viszont azt nagyon komolyan gondolom, hogy az agy, lévén a test gépezetének szerves része, komoly hatást képes gyakorolni a test más szerveinek a működésére. (Ahogy vice versa: egy masszívabb tápanyaghiány például mentális zavarokat, a láz aluszékonyságot stb. okozhat, tehát hat az agyra.)
Hogy ez így van, arra, úgy tűnik, elég jó példa lennék. Bizonyos okokból esedékessé vált egy kivizsgálásom, ahol megerősödött az a benyomásom, hogy a testemben szinte minden "rossz" - (tudtommal) nem nagyon, de valamennyire igen. A testi állapotom tükrözi azt, ahogyan a világról gondolkodom. A gondolkodásom alapvető hangulata melankolikus, a mindenségre valamilyen keserűséggel keveredett csodálattal tekintek; az életnek olyan igazán sosem örültem, a kíváncsiság, a tudásvágy azonban benne tart. Úgy tűnik, a testem egyetért velem. Jónéhány szervem kicsit máshol van, mint ahol lennie kellene, némelyik nem működik tökéletesen, de a testem egésze, legalábbis egyelőre, azért mégiscsak betölteni látszik a feladatát. Azt hiszem, bizonyos tekintetben mind a szervi, mind a pszichés működéseim időzített bombaként működnek - ha valaha, akkor a maguk idejében talán a komoly gondok is egyszerre fognak majd a két területen jelentkezni.
Hogy ez így van, arra, úgy tűnik, elég jó példa lennék. Bizonyos okokból esedékessé vált egy kivizsgálásom, ahol megerősödött az a benyomásom, hogy a testemben szinte minden "rossz" - (tudtommal) nem nagyon, de valamennyire igen. A testi állapotom tükrözi azt, ahogyan a világról gondolkodom. A gondolkodásom alapvető hangulata melankolikus, a mindenségre valamilyen keserűséggel keveredett csodálattal tekintek; az életnek olyan igazán sosem örültem, a kíváncsiság, a tudásvágy azonban benne tart. Úgy tűnik, a testem egyetért velem. Jónéhány szervem kicsit máshol van, mint ahol lennie kellene, némelyik nem működik tökéletesen, de a testem egésze, legalábbis egyelőre, azért mégiscsak betölteni látszik a feladatát. Azt hiszem, bizonyos tekintetben mind a szervi, mind a pszichés működéseim időzített bombaként működnek - ha valaha, akkor a maguk idejében talán a komoly gondok is egyszerre fognak majd a két területen jelentkezni.
2014. november 17., hétfő
Tractatus - olvasás után
Többéves kerülgetés után végre sikerült átrágnom magam Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésén (eredeti cím: Tractatus logico-philosophicus). Az "átrágás" szó nem túlzás: mindössze 50 oldalról van szó, a hasonló szövegekhez kevéssé szokott szemnek viszont napjaiba kerül, hogy a végére jusson. Ez a bejegyzés az értekezés néhány - számomra - figyelemreméltó gondolatát ragadja ki, ilyen értelemben spoiler, tehát az eredeti szöveget még nem ismerőknek nem feltétlenül javaslom a poszt elolvasását.
Az írással kapcsolatos két legfontosabb benyomásom a "katyvasz" és az "agnoszticizmus" volt. El tudom képzelni, hogy Wittgenstein a Tractatus összeállítása közben időnként tudatmódosító szerekhez nyúlt, néhány ponton ugyanis erősen szétcsúszni látszik a gondolatmenet. Ugyanakkor az a világkép, ami a zavaros szakaszok kiszűrése után kirajzolódik a szövegből, hozzám agnosztikusként rendkívül közel áll.
Wittgenstein szerint a világról csupán egy különböző közvetítő közegek révén nyert képpel rendelkezünk. Azt, amit érzékelünk, gondolatokba és szavakba tudjuk rendezni, nyelvi formulákban ki tudjuk fejezni. Amiről nem tudunk gondolkodni és beszélni, az számunkra nem "létezik" (a létezik szó itt ismeretelméleti, nem pedig ontológiai értelemben használatos): "nyelvem határai világom határait jelentik". Az ember csak a saját világához, tehát a világról alkotott képek egyedi összességéhez férhet hozzá. A látás - szerintem zseniális - analógiájára az egyéni ismeretanyag úgy képzelhető el, mint egy adott pillanatban megtapasztalt látótér. Mindahhoz, ami a látóterünkön kívül esik, semmilyen hozzáférésünk nincs: az egyéb érzékszervek tapasztalatainak kikapcsolása esetén nem tudhatnánk, mi van ott, vagy hogy van-e ott egyáltalán bármi is. Bármely pillanat látásélménye szempontjából a látótéren kívül eső dolgok (ha vannak) hozzáférhetetlenek, nem gondolatba és szavakba foglalhatóak, nem léteznek.
Noha Wittgenstein a dolgozat végén a misztikum kérdéseit feszegetve saját gondolatmenetének csapdájába esik, a fentiek szerintem remekül kifejezik azt, amit a világról a mű megírása idején tudni lehetett, illetve amit ma tudhatunk. Ami a "kimondhatatlanon" innen van, arról gondolkodhatunk, beszélhetünk; azt vizsgálhatjuk, megismerhetjük. A wittgensteini "kimondhatatlan" fogalma semmilyen konkrét entitást nem jelöl, csupán egy határkő: azt jelzi, hogy azon túl, amire gondolni tudunk, lehet, hogy van valami vagy éppen semmi sincs, erre vonatkozóan azonban nemhogy állításokat nem tudunk tenni, de még csak rákérdezni sem vagyunk képesek. "Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem." A kimondhatatlan tehát nem magasztossága, abszolút természete vagy más hasonló okok következtében nem mondható ki, nem gondolható el. Az általa kijelölt határkő per definitionem nem léphető át, következésképp fogalmunk sincs, van-e mögötte bármi is, és ha igen, mi van mögötte.
Hogy a "kimondhatatlanra" vonatkozó állítások maguk is bizonytalanok, azt a legjobban maga Wittgenstein fejezi ki: "Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)" Végül tehát a Tractatus is eljut arra a pontra, ahol a kételkedő-agnosztikus gondolatmenetek általában elérik saját határaikat, azaz megkérdőjelezi önnön érvényességét.
Az írással kapcsolatos két legfontosabb benyomásom a "katyvasz" és az "agnoszticizmus" volt. El tudom képzelni, hogy Wittgenstein a Tractatus összeállítása közben időnként tudatmódosító szerekhez nyúlt, néhány ponton ugyanis erősen szétcsúszni látszik a gondolatmenet. Ugyanakkor az a világkép, ami a zavaros szakaszok kiszűrése után kirajzolódik a szövegből, hozzám agnosztikusként rendkívül közel áll.
Wittgenstein szerint a világról csupán egy különböző közvetítő közegek révén nyert képpel rendelkezünk. Azt, amit érzékelünk, gondolatokba és szavakba tudjuk rendezni, nyelvi formulákban ki tudjuk fejezni. Amiről nem tudunk gondolkodni és beszélni, az számunkra nem "létezik" (a létezik szó itt ismeretelméleti, nem pedig ontológiai értelemben használatos): "nyelvem határai világom határait jelentik". Az ember csak a saját világához, tehát a világról alkotott képek egyedi összességéhez férhet hozzá. A látás - szerintem zseniális - analógiájára az egyéni ismeretanyag úgy képzelhető el, mint egy adott pillanatban megtapasztalt látótér. Mindahhoz, ami a látóterünkön kívül esik, semmilyen hozzáférésünk nincs: az egyéb érzékszervek tapasztalatainak kikapcsolása esetén nem tudhatnánk, mi van ott, vagy hogy van-e ott egyáltalán bármi is. Bármely pillanat látásélménye szempontjából a látótéren kívül eső dolgok (ha vannak) hozzáférhetetlenek, nem gondolatba és szavakba foglalhatóak, nem léteznek.
Noha Wittgenstein a dolgozat végén a misztikum kérdéseit feszegetve saját gondolatmenetének csapdájába esik, a fentiek szerintem remekül kifejezik azt, amit a világról a mű megírása idején tudni lehetett, illetve amit ma tudhatunk. Ami a "kimondhatatlanon" innen van, arról gondolkodhatunk, beszélhetünk; azt vizsgálhatjuk, megismerhetjük. A wittgensteini "kimondhatatlan" fogalma semmilyen konkrét entitást nem jelöl, csupán egy határkő: azt jelzi, hogy azon túl, amire gondolni tudunk, lehet, hogy van valami vagy éppen semmi sincs, erre vonatkozóan azonban nemhogy állításokat nem tudunk tenni, de még csak rákérdezni sem vagyunk képesek. "Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem." A kimondhatatlan tehát nem magasztossága, abszolút természete vagy más hasonló okok következtében nem mondható ki, nem gondolható el. Az általa kijelölt határkő per definitionem nem léphető át, következésképp fogalmunk sincs, van-e mögötte bármi is, és ha igen, mi van mögötte.
Hogy a "kimondhatatlanra" vonatkozó állítások maguk is bizonytalanok, azt a legjobban maga Wittgenstein fejezi ki: "Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)" Végül tehát a Tractatus is eljut arra a pontra, ahol a kételkedő-agnosztikus gondolatmenetek általában elérik saját határaikat, azaz megkérdőjelezi önnön érvényességét.
2014. november 15., szombat
Nem találom a helyemet...
Nem találom a helyemet az emberek között. Pedig, urambocsá', nem csak én vagyok ám halandó. Ennek ellenére a tapasztalataim mindinkább azt mutatják, hogy a többség - szép filozófiai kifejezéssel élve - hétköznapjai során olyan mélyen süllyed a létfeledésbe, hogy onnan csak erőszakkal (betegség, tragédiák stb. árán) lehet felszínre hozni.
Irodakukac vagyok egy ideje. Ránézésre szép, egyébként egészségtelen munkahelyi környezet, közepesen izgalmas munka, sivár lelkületű kollégák. Bizonyos szempontból a legrosszabbat hozza ki belőlem, hiszen egy ilyen közegbe az ember akaratlanul is megpróbál világosságot csempészni. Praktikusan: okoskodik. Nem szép dolog, de a lelki-szellemi üresség fullasztó légkörét kell, muszáj oldani valahogy.
Az ismerőseim közül mind többen családot alapítanak. Az egyetlen dolog, amit szerintem soha, senkinek nem lenne szabad megtennie. A gyermek - halál. A nevelő eleven halála, az ego eltűnése, feláldozódása egy hozzá hasonló létért, magyarul értelmetlenül. Hiába szőtt a kultúra olyan sok szép mesét a család intézménye köré, az utóbbi a valóságban nem más, mint a gondolkodó egyént elevenen felemésztő pokoltűz.
A kapcsolat, amiben élek, jó. Tudtommal. És mindaddig, amíg nem válik szükségessé az igazság fogalmának kisebb-nagyobb megkapargatása. Merthogy az rugalmas határokkal rendelkezik mifelénk. Sok egyéb dolog mellett egyvalamit biztosan megtanultam a kapcsolatomból: azt, hogy az igazság az esetek egy részében tünékeny, nehezen becserkészhető jószág.
Szeretnék eltűnni valahová. Valahová, ahol csend van, nyugalom van, ahol a gondolatot nem öli meg a nyárspolgári "kell", "nincs időm", "van nekem fontosabb dolgom is". Egy erdészházba. Egy tópartra a skót hegyek közé. Egy sokemeletes ház legfelső, szomszédtalan garzonjába. Novellaírásból és szörpfőzésből élni. A párommal, esetleg még néhány macskával. Éjszakákon át olvasni és olvasni, büntetlenül. Egy életet szánni azoknak a nagy, kimondhatatlan kérdéseknek, melyek többé tesznek minket kötelességüket ostobaságból teljesítő biológiai gépeknél.
Irodakukac vagyok egy ideje. Ránézésre szép, egyébként egészségtelen munkahelyi környezet, közepesen izgalmas munka, sivár lelkületű kollégák. Bizonyos szempontból a legrosszabbat hozza ki belőlem, hiszen egy ilyen közegbe az ember akaratlanul is megpróbál világosságot csempészni. Praktikusan: okoskodik. Nem szép dolog, de a lelki-szellemi üresség fullasztó légkörét kell, muszáj oldani valahogy.
Az ismerőseim közül mind többen családot alapítanak. Az egyetlen dolog, amit szerintem soha, senkinek nem lenne szabad megtennie. A gyermek - halál. A nevelő eleven halála, az ego eltűnése, feláldozódása egy hozzá hasonló létért, magyarul értelmetlenül. Hiába szőtt a kultúra olyan sok szép mesét a család intézménye köré, az utóbbi a valóságban nem más, mint a gondolkodó egyént elevenen felemésztő pokoltűz.
A kapcsolat, amiben élek, jó. Tudtommal. És mindaddig, amíg nem válik szükségessé az igazság fogalmának kisebb-nagyobb megkapargatása. Merthogy az rugalmas határokkal rendelkezik mifelénk. Sok egyéb dolog mellett egyvalamit biztosan megtanultam a kapcsolatomból: azt, hogy az igazság az esetek egy részében tünékeny, nehezen becserkészhető jószág.
Szeretnék eltűnni valahová. Valahová, ahol csend van, nyugalom van, ahol a gondolatot nem öli meg a nyárspolgári "kell", "nincs időm", "van nekem fontosabb dolgom is". Egy erdészházba. Egy tópartra a skót hegyek közé. Egy sokemeletes ház legfelső, szomszédtalan garzonjába. Novellaírásból és szörpfőzésből élni. A párommal, esetleg még néhány macskával. Éjszakákon át olvasni és olvasni, büntetlenül. Egy életet szánni azoknak a nagy, kimondhatatlan kérdéseknek, melyek többé tesznek minket kötelességüket ostobaságból teljesítő biológiai gépeknél.
2014. október 4., szombat
"Fogalmam sincs"
Egy újabb jó megfogalmazás arra, amit az úgynevezett "nagy kérdésekkel" kapcsolatban gondolok, érzek: "fogalmam sincs". Átvitt meg szó szerinti értelemben sincs.
(Ez egy enyhe autizmussal küzdők számára különösen ajánlott bejegyzés volt.)
(Ez egy enyhe autizmussal küzdők számára különösen ajánlott bejegyzés volt.)
2014. szeptember 6., szombat
Szolgálati közlemény :)
Visszaállítottam a kommentelési lehetőséget. Azt nem ígérem, hogy mindenre válaszolni fogok, azt pedig különösen nem, hogy rövid idő alatt, de legalább nem csak az én véleményem fog látszódni a felületen. Ha valakinek ez nem veszi el a kedvét a kommenteléstől, attól szívesen olvasok bármit, pro és kontra.:)
A szakralitás menedéke
Ma reggel a kezembe került egy közelgő rendezvény, az Arc Sacra (Szent Művészet) Fesztivál reklámújságja. Azon túl, hogy néminemű összefüggést véltem felfedezni a jelenség felbukkanásának időpontja és az általános történelmi viszonyok között, lapozgatás közben valami szánalomféle érzés támadt bennem azok iránt, akik részt fognak venni ezen az eseményen.
A szánalom egyik oka nyilván az, amit minden alkalommal érzek a tömegrendezvények kapcsán: az ide ellátogatók jelentős része egyszerű csordaállat - megy, ahova a többiek mennek; azt csinálja, amit a társadalom, a szomszédság, a rokonság előír a számára. (Egy futórendezvényen szerzett igen intenzív benyomásomra utalva: fut a tömeg után, a szó szoros és átvitt értelmében.) Ugyanakkor szánalmat éreztem ezért is, mert a szakralitás mint olyan az utóbbi - bevallom, nem túl hosszú - időben egy pátoszát vesztett fogalommá vált a fejemben. A "szakrális", a "felfoghatatlan", az "elérhetetlen", az "abszolút" - ezek a többé-kevésbé rokon fogalmak mind-mind mint egy-egy menedéket nyújtó gondolati zárvány ivódtak be az emberi tudatba. Ha a fenti fogalmaknak lenne (van?) valós megfelelője, az az embertől, az emberi értelemtől per definitionem csak elzártan létezhetne. A szakrálisnak nem árthatunk, nem kell félnünk annak semmilyen nemű romlásától; ugyanakkor fogalma mint az élet és a világ értelmes voltának, a számunkra talán elérhetetlen, de valahol a világban mégiscsak megtalálható tökéletességnek a kulcsa folyamatosan ott lebeghet a szemünk előtt, megnyugtathat minket. Aki hisz a szakrális, az abszolút valamilyen formájában, annak nem kell tartania attól a filozófiai szempontból a legkevésbé sem kizárható lehetőségtől, hogy a Világmindenség végső soron semmilyen módon nem felel meg az ember által kialakított értelemfogalomnak.
Az Ars Sacra Fesztivál közönségét azok az emberek fogják jelenteni, akik békésen és gyáván megpihennek a szakralitás nyújtotta menedékben. Ez, azt hiszem, elég ok az irántuk érzett szánalomra.
A szánalom egyik oka nyilván az, amit minden alkalommal érzek a tömegrendezvények kapcsán: az ide ellátogatók jelentős része egyszerű csordaállat - megy, ahova a többiek mennek; azt csinálja, amit a társadalom, a szomszédság, a rokonság előír a számára. (Egy futórendezvényen szerzett igen intenzív benyomásomra utalva: fut a tömeg után, a szó szoros és átvitt értelmében.) Ugyanakkor szánalmat éreztem ezért is, mert a szakralitás mint olyan az utóbbi - bevallom, nem túl hosszú - időben egy pátoszát vesztett fogalommá vált a fejemben. A "szakrális", a "felfoghatatlan", az "elérhetetlen", az "abszolút" - ezek a többé-kevésbé rokon fogalmak mind-mind mint egy-egy menedéket nyújtó gondolati zárvány ivódtak be az emberi tudatba. Ha a fenti fogalmaknak lenne (van?) valós megfelelője, az az embertől, az emberi értelemtől per definitionem csak elzártan létezhetne. A szakrálisnak nem árthatunk, nem kell félnünk annak semmilyen nemű romlásától; ugyanakkor fogalma mint az élet és a világ értelmes voltának, a számunkra talán elérhetetlen, de valahol a világban mégiscsak megtalálható tökéletességnek a kulcsa folyamatosan ott lebeghet a szemünk előtt, megnyugtathat minket. Aki hisz a szakrális, az abszolút valamilyen formájában, annak nem kell tartania attól a filozófiai szempontból a legkevésbé sem kizárható lehetőségtől, hogy a Világmindenség végső soron semmilyen módon nem felel meg az ember által kialakított értelemfogalomnak.
Az Ars Sacra Fesztivál közönségét azok az emberek fogják jelenteni, akik békésen és gyáván megpihennek a szakralitás nyújtotta menedékben. Ez, azt hiszem, elég ok az irántuk érzett szánalomra.
2014. augusztus 16., szombat
A végtelen lehetőségek univerzuma
XY bemutatta legújabb elméletét a Világmindenség működéséről. Elképzelése szerint világunk nélkülözi az eleve adott abszolútumokat vagy értelmet, ugyanakkor történetét az esetlegesség alkalmasint a legváratlanabb vágányokra is terelheti. Lehetséges például, hogy ma még joggal állíthatjuk, hogy Isten nem létezik, de nem lehetünk biztosak abban, hogy később sem fog. Sőt, az is elképzelhető, hogy mi magunk alkotjuk majd meg őt. Nem kizárt az sem, hogy valamikor a Világegyetem története során létrejönnek majd olyan lények, akiknek élete örökké tart, akár vágynak erre, akár nem. Mindez egyben azt is jelenti, hogy bármi, amit el tudunk képzelni, valamikor valóra válhat vagy valóra válhatott. XY állítása szerint az elmélet legmegdöbbentőbb vonása az, hogy közvetlenül levezethető a modern ateista világképből, eddig mégsem nyert szélesebb körű publicitást.
L. ezen a ponton döntött úgy, hogy kikapcsolja a televíziót. A felrajzolt, a világ minden lehetőségét szabadon hagyó és a megkérdőjelezhetetlenül stabil pontokat kizáró világkép rémülettel töltötte el, émelyegni kezdett. Eddig is élt benne az a halvány sejtelem, hogy így is működhet a világ. Saját, legsötétebb félelmeit más szájából hallva azonban úgy érezte, kihúzták a lába alól az addig is ingatag talajt...
L. ezen a ponton döntött úgy, hogy kikapcsolja a televíziót. A felrajzolt, a világ minden lehetőségét szabadon hagyó és a megkérdőjelezhetetlenül stabil pontokat kizáró világkép rémülettel töltötte el, émelyegni kezdett. Eddig is élt benne az a halvány sejtelem, hogy így is működhet a világ. Saját, legsötétebb félelmeit más szájából hallva azonban úgy érezte, kihúzták a lába alól az addig is ingatag talajt...
2014. július 9., szerda
Jelentőségünk?
Lehetséges, hogy csupán káprázat vagyunk egy pillanatnyi létű buborék felszínén, mely egy szimulált világban felállított görbe tükör képét veri vissza...
2014. július 8., kedd
Jó könyvek
Úgy tűnik, esetemben a jó könyvek egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy képesek pánikszerű halálfélelmet előidézni az olvasásukkal egyidejűleg vagy röviddel azt követően. Hankiss tegnap elemezgetett munkája ezek szerint jó könyv volt...
2014. július 7., hétfő
A befejezetlen ember
Csoda történt: végre újra sikerült elejétől a végéig elolvasnom egy könyvet. Szégyen-gyalázat, de bizony az idei év egyedülálló teljesítménye ez. Nem mintha nem olvasnék, mert bele-belekapok én különböző könyvekbe, csak a végigolvasás a problémás.
Hankiss Elemér: A befejezetlen ember című, műfajilag besorolhatatlan... hm, könyve volt a szerencsés nyertes. Érdekes tapasztalat volt. Nem, semmiképpen sem az az írás, ami gyökeresen megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de mindenképpen megérte elolvasni. Néhol mintha illusztráció lett volna a saját gondolataimhoz, máshol azok szöges ellentéte.
Az "illsztráció"-érzés elsősorban a könyv alapgondolatával kapcsolatban fogott el, valahányszor csak olvasni kezdtem. A befejezetlenség Hankissnál, olybá tűnik, a conditio humana (emberi állapot) szinonimája: olyan emberre alkalmazható kifejezés, aki előtt ott tornyosul az ismeretlenség monstruma, de azon nem képes felülkerekedni. Akit egyszerre vonz és taszít az, ami nem tudható, a kimondhatatlan. Akiben dúl a "boldogság- és világosságvágy" (ld. Camus), akit elrettent a múlandóság, ám ebből a bonyolult, minden szempontból hiányokkal terhelt állapotból nincs reménye kitörni. Érdekes, milyen ívet ír le Hankiss ezen könyvében az ismeretlenség körül: a szöveg elején még az ismeretlen kellemesen bizsergető, kíváncsiságot, izgalmat okozó jellegét érezteti; a szöveg végére azonban, miután az előbbi állapotból kiindulva körüljárta az emberi élet számos fontos kérdését (a szabadságét, a társas kapcsolatokét, a politikáét és a hatalomét, a művészetét, a sportét, az emberek és állatok közötti viszonyét, a fogyasztói társadalomét stb.), már az ismeretlen rémisztő, bizonytalansággal és félelemmel eltöltő arcát emeli ki. Az ismeretlenségnek természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi hatása jól ismert a gondolkodó ember számára; az egyiktől a másikig való eljutás iránya azonban ebben a könyvben is sokatmondó.
A folyton az ismeretlennel szemezgető Hankiss tollából ugyanakkor meglehetősen visszásnak hatnak a könyv azon megnyilvánulásai, melyeket fentebb mint a saját gondolataim szöges ellentétét neveztem meg. A megismerés egyik elsődleges feltétele, én legalábbis úgy hiszem, a szabadság. Ehhez képest megdöbbentő az a ragaszkodás, amit Hankiss a szabadság némely hagyományos, ám annál irtóztatóbb akadálya, a család, a nemzet, a nemi szerepek és hasonlók irányában mutat. Mindezek az intézmények véleményem szerint nemhogy támogatnák az ismeretlenség kutatását, hanem egyenesen lehetetlenné teszik azt. A megismerés szerelmeseként, ha lehetne, örökre eltüntetném valamennyit a föld színéről. Nem így Hankiss.
A befejezetlen ember tehát összességében intellektuális csemegeként, az emberi állapot egy érdekes illusztrációjaként képvisel értéket. Revelációs erőt nem érdemes várni tőle, mert nincs neki, de minden bizonnyal nem is ezért íródott. Apropó, írás. A poszt bevezetésében azt írtam, a könyv műfajilag besorolhatatlannak tűnik. A megjegyzés nem véletlen. Valójában mintha miniesszékből állna a kötet, melyek egymáshoz hol szorosabban, hol lazán, hol pedig szinte egyáltalán nem kapcsolódnak. Egyes "esszék" nem hosszabbak egy-két szónál, de a legterjedelmesebbek sem igen haladják meg a 10 oldalt. Rendkívül emlékeztet ez a stílus valamire... mégpedig a blogposztok, Facebook-bejegyzések, Tweetek és hasonlók jellegzetességeire. Hankiss ebben a könyvében a régi-új kérdéseket hihetetlenül korhű módon teszi fel és kísérli meg (amikor és amennyire lehet) megválaszolni. Bőven nyolcvan felett ez még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha a csupán nyúlfarknyi szövegekre kiterjedő figyelem nem is éppen dicsőséges a ma olvasógenerációira nézve.
Hankiss Elemér: A befejezetlen ember című, műfajilag besorolhatatlan... hm, könyve volt a szerencsés nyertes. Érdekes tapasztalat volt. Nem, semmiképpen sem az az írás, ami gyökeresen megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de mindenképpen megérte elolvasni. Néhol mintha illusztráció lett volna a saját gondolataimhoz, máshol azok szöges ellentéte.
Az "illsztráció"-érzés elsősorban a könyv alapgondolatával kapcsolatban fogott el, valahányszor csak olvasni kezdtem. A befejezetlenség Hankissnál, olybá tűnik, a conditio humana (emberi állapot) szinonimája: olyan emberre alkalmazható kifejezés, aki előtt ott tornyosul az ismeretlenség monstruma, de azon nem képes felülkerekedni. Akit egyszerre vonz és taszít az, ami nem tudható, a kimondhatatlan. Akiben dúl a "boldogság- és világosságvágy" (ld. Camus), akit elrettent a múlandóság, ám ebből a bonyolult, minden szempontból hiányokkal terhelt állapotból nincs reménye kitörni. Érdekes, milyen ívet ír le Hankiss ezen könyvében az ismeretlenség körül: a szöveg elején még az ismeretlen kellemesen bizsergető, kíváncsiságot, izgalmat okozó jellegét érezteti; a szöveg végére azonban, miután az előbbi állapotból kiindulva körüljárta az emberi élet számos fontos kérdését (a szabadságét, a társas kapcsolatokét, a politikáét és a hatalomét, a művészetét, a sportét, az emberek és állatok közötti viszonyét, a fogyasztói társadalomét stb.), már az ismeretlen rémisztő, bizonytalansággal és félelemmel eltöltő arcát emeli ki. Az ismeretlenségnek természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi hatása jól ismert a gondolkodó ember számára; az egyiktől a másikig való eljutás iránya azonban ebben a könyvben is sokatmondó.
A folyton az ismeretlennel szemezgető Hankiss tollából ugyanakkor meglehetősen visszásnak hatnak a könyv azon megnyilvánulásai, melyeket fentebb mint a saját gondolataim szöges ellentétét neveztem meg. A megismerés egyik elsődleges feltétele, én legalábbis úgy hiszem, a szabadság. Ehhez képest megdöbbentő az a ragaszkodás, amit Hankiss a szabadság némely hagyományos, ám annál irtóztatóbb akadálya, a család, a nemzet, a nemi szerepek és hasonlók irányában mutat. Mindezek az intézmények véleményem szerint nemhogy támogatnák az ismeretlenség kutatását, hanem egyenesen lehetetlenné teszik azt. A megismerés szerelmeseként, ha lehetne, örökre eltüntetném valamennyit a föld színéről. Nem így Hankiss.
A befejezetlen ember tehát összességében intellektuális csemegeként, az emberi állapot egy érdekes illusztrációjaként képvisel értéket. Revelációs erőt nem érdemes várni tőle, mert nincs neki, de minden bizonnyal nem is ezért íródott. Apropó, írás. A poszt bevezetésében azt írtam, a könyv műfajilag besorolhatatlannak tűnik. A megjegyzés nem véletlen. Valójában mintha miniesszékből állna a kötet, melyek egymáshoz hol szorosabban, hol lazán, hol pedig szinte egyáltalán nem kapcsolódnak. Egyes "esszék" nem hosszabbak egy-két szónál, de a legterjedelmesebbek sem igen haladják meg a 10 oldalt. Rendkívül emlékeztet ez a stílus valamire... mégpedig a blogposztok, Facebook-bejegyzések, Tweetek és hasonlók jellegzetességeire. Hankiss ebben a könyvében a régi-új kérdéseket hihetetlenül korhű módon teszi fel és kísérli meg (amikor és amennyire lehet) megválaszolni. Bőven nyolcvan felett ez még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha a csupán nyúlfarknyi szövegekre kiterjedő figyelem nem is éppen dicsőséges a ma olvasógenerációira nézve.
2014. július 6., vasárnap
A tudományos beszédmód unalma
Nem teljesen értem, miért kellene mindent a tudomány viszonylag unalmas nyelvén kifejezni. Ha azokat a dolgokat, amelyek - az emberi megismerés korlátainak figyelembevételével - tudhatónak tekinthetők (tehát pl. tudományosan igazolhatók), másképp, esztétikummal átitatva közöljük, tartalmuk nem változik meg. Csak színezetük, hangulatuk, érzelmi hatásuk lesz más. A művészet képes erre, miért kellene elzárkóznunk tőle?!
2014. június 25., szerda
Jegyzetek Wittgensteinhez
Wittgenstein szerint megbízható információink azokról a dolgokról lehetnek, melyeket nyelvileg képesek vagyunk megragadni, beszélni tudunk róluk. Ezek azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban érzéki vagy intellektuális tapasztalataink vannak. Ezen kívül ott van a misztikum, amelyről nem tudunk beszélni. Lehet, hogy csak egy üres "lufifogalom", mely csupán az elméleti szükségszerűség eredményeképpen jött létre; de az is lehet, hogy tényleg van "ott" valami.
2014. június 24., kedd
2014. június 15., vasárnap
Jegyzet 7.
A "kimondhatatlan"/"elképzelhetetlen" az igazságkeresés témakörének csupán egy, ám nagyon érdekes eleme.
2014. június 13., péntek
Az elképzelhetetlenről
Az a csodálatos, fantasztikus és egyben rémisztő a világban, hogy a lehetetlenségeket leszámítva (ezekkel kapcsolatban nem tudok nyilatkozni) bármilyen elképzelés, amit kigondolunk, kigondolhatunk vagy még csak ki sem tudunk gondolni, igaz lehet.
*
A nyelv, a fantáziával összekapcsolódva (vagy anélkül), kiváló eszköze annak, hogy bizonyos értelemben "bármit" elképzelhessünk. Ezek az elképzelések, a fenti kitételek mellett, mind lehetségesek lehetnek.
*
Létezhet a lehetőségek egy olyan "univerzuma", melyek igazságát még elvileg sem tudhatjuk ellenőrzi, soha. Ezek a lehetőségek, amennyiben igazak, akár minden(?) tudásunkat felülírhatnák. Csupán azáltal, hogy kiötlöttük az "elképzelhetetlen" fogalmát, felhívtuk a saját figyelmünket erre a - talán mi magunk által létrehozott - "univerzumra". Maga az "elképzelhetetlen" mint fogalom megragadásának egyik eszköze éppen a nyelv.
*
Az "elképzelhetetlenség" fogalma nem hagy, nem hagyhat nyugodni.
*
A nyelv, a fantáziával összekapcsolódva (vagy anélkül), kiváló eszköze annak, hogy bizonyos értelemben "bármit" elképzelhessünk. Ezek az elképzelések, a fenti kitételek mellett, mind lehetségesek lehetnek.
*
Létezhet a lehetőségek egy olyan "univerzuma", melyek igazságát még elvileg sem tudhatjuk ellenőrzi, soha. Ezek a lehetőségek, amennyiben igazak, akár minden(?) tudásunkat felülírhatnák. Csupán azáltal, hogy kiötlöttük az "elképzelhetetlen" fogalmát, felhívtuk a saját figyelmünket erre a - talán mi magunk által létrehozott - "univerzumra". Maga az "elképzelhetetlen" mint fogalom megragadásának egyik eszköze éppen a nyelv.
*
Az "elképzelhetetlenség" fogalma nem hagy, nem hagyhat nyugodni.
2014. május 29., csütörtök
Jegyzet 6.
Elképzelhetőnek tartom akár azt is, hogy maga az "abszolútum" fogalma nonszensz és referenciátlan legyen.
2014. május 21., szerda
Jegyzet 5.
Annak, a csillogó, kék, önmagába zárt gömbnek és a benne őrzött tökéletességnek-abszolútumnak, amit magamban néha-néha elképzelek, továbbá az ehhez fűzött érzéseknek talán a világon semmi, de semmi valóságalapja nincs.
2014. május 20., kedd
Jegyzet 4.
"Az élet, a világmindenség meg minden." - Na, ez talán azért lett szállóige, mert elég jó megfogalmazás-féléje egy nagyon nehezen feltehető kérdésnek.
2014. május 19., hétfő
Jegyzet 3.
A világgal kapcsolatos igazság, innen nézve, korántsem feltétlenül kell, hogy érzelmileg kielégítő, kényelmes legyen a szubjektum számára.
2014. április 15., kedd
Kíváncsiság
Egy életet építek a kíváncsiság köré.
Kezdő kutató vagyok. Dolgozom, hogy tudjak és mások is tudhassanak. Információt gyártok az információs társadalom határvidékén. A megélhetési bűnözés egyik fajtája, mégis több annál (vagy mégsem?).
Nő vagyok. Benne vagyok egy kapcsolatban, amiről sosem tudhatom, vajon teljesen az enyém-e, vajon nem torkollik-e csalódásba, becsapottságba, megalázottságba. Megint és sokadszor.
Aktivista vagyok. Küzdök egy célért, amiben egy többé-kevésbé egyedi értelemben hiszek. Azért küzdök, hogy kíváncsiskodhassunk, hogy a kíváncsiság ne eshessen az emberi zsarnokság áldozatául.
Barát vagyok. Nem túl jó barát. Túl hamar jutok be az emberek szívébe, és túl hamar lépek túl rajtuk. A szeretet és a közöny egymást váltják a barátságaimban.
Vegetáriánus vagyok. Nem eszem halott állatokat. Abszurdnak érzem olyasmit a számhoz emelni, ami valaha élt, mozgott, bizonyos értelemben érzett is.
Vegetáriánus vagyok. Nem eszem halott állatokat. Abszurdnak érzem olyasmit a számhoz emelni, ami valaha élt, mozgott, bizonyos értelemben érzett is.
Különc vagyok. Jógázni járok és pszichológushoz. Mohó élvezettel falom az új szellemi utak tapasztalatait, amikkel ezek a furcsa, szokatlan területek ajándékoznak meg.
Lázadó vagyok. Irtózom a hagyománytól, a családtól, a nemzettől, a megszokástól. Természetesen baloldali vagyok, de valahol elitista is. Hiszem, hogy fel kell rúgni a korlátokat, de azt nem, hogy erre mindenki egyformán képes.
Minden lépésemre hatással van a perzselő, őrjítő vágy a talán soha meg nem kapható tudás iránt.
2014. március 18., kedd
A világvallások őrjítő világképe
Jobban belegondolva, bizonyos "nagy világvallások" egy meglehetősen őrjítő világképet tárnak elénk. Az általam jobban ismert vallásokban (itt most elsősorban a kereszténységre és a hinduizmusra gondolok, de könnyen lehet, hogy más vallások esetében is ugyanezt láthatnánk) a világ lényegét egy heterogén szerkezetű Egység jelenti. Az Egység gondolata, melyhez sokszor a megnyugvás, az egyneműség és az abba való beolvadás képét kötjük, ezen vallások nézetrendszerében feszültséggel telik meg. A keresztények skizofrén, három személyiségű Istene, aki a saját szórakoztatására bűnt elkövető és ezért bűnhődő, nagy áldozatok árán pedig esetleg megbocsátást nyerő élőlényeket modellez, legalább annyira furcsa elképzelés, mint a hinduknál az ugyancsak összetett Abszolútom egyes szikráinak kitörési vágya mentén megbomló isteni egységé. Hogy honnan az Abszolútum, az Egység összetettsége, azt ezek a vallások nemigen válaszolják meg, talán, mert természetesnek, adottnak tekintik. Mindazonáltal, ha komolyan veszem ezeket a világképeket, az az érzésem támad, hogy azok a legszörnyűbb félelmeimet támasztják alá: a létezés eredendő, örökké tartó elviselhetetlenségéét.
2014. március 16., vasárnap
A temetők pátosza
A temetőknek megvan a maguk sajátos pátosza. Nem a búcsú helyei ezek, hanem a megtartáséi. Azt ünnepeljük velük, hogy a maradványok megőrzésével, feldíszítésével nem kell átengednünk halottainkat az ismeretlennek, hanem megtarthatjuk őket magunknak, amíg csak mi magunk is életben vagyunk. Az ismeretlen a temetőn túl lakik, nem benne; a temető az ismerté.
2014. március 13., csütörtök
2014. március 12., szerda
Remélem, így is marad...:)
"Te még nagyon fiatal vagy, és annyira keresed, akarod az igazságot, hogy az hihetetlen. És ez jól is van így."
2014. március 10., hétfő
Agnosztikus idézetek
"Reménytelenül [?] egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása." (Albert Camus: A lázadó ember)
"Az abszurd nem is bennünk és nem is a világban van, hanem az embernek a világgal való viszonyában." (Szőcs Imre: Camus, avagy a világ nyara)
"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Ludwig Wittgenstein)
"Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum." (Ludwig Wittgenstein)
"Ha az empirikusan igazolt tudományos tudáson valaki túl akar menni, akkor egy végtelen tér nyílik meg előtte." (Brendel Mátyás, http://ateistaklub.blog.hu/9999/12/31/dick_728)
"Amit nem tudunk, azt nem tudjuk." (Tóta W. Árpád, http://w.blog.hu/2006/12/06/agnosztikus_101)
2014. március 6., csütörtök
Jegyzet 2.
A nemtudás ott van bennünk, belülről szúr, mint egy tüske. Helyes voltát igazolni vagy cáfolni nem lehet, hiszen "csak" egy érzés.
A megbocsátás akkor működik, ha elfogadjuk, hogy a másik számára is elsősorban ő maga jelenti a világ közepét. Hogy minket figyelmen kívül lehet hagyni, át lehet lépni rajtunk, miközben talán továbbra is szeretnek.
2014. március 2., vasárnap
Agnosztikus vallások - a vallások agnosztikusok
Roppant módon érdekes, hogy az általam ismert vallások, legalábbis azok, amelyek valamiféle metafizikával operálnak, gyakorlatilag mind agnosztikusnak tekinthetők. A különböző vallási tanítások, legyenek mégoly jól felépítettek és bonyolultak is, szinte kivétel nélkül elvezetnek egy olyan ponthoz, ahonnan nincs tovább: eljutunk az abszolútumnak álcázott ismeretlenhez.
2014. február 6., csütörtök
Kulcsszó: az abszurd - az ember és a világ viszonya
""Ez abszurdum" azt jelenti, hogy "ez lehetetlen", de azt is, hogy "ez ellentmondásos". [...] Annál nagyobb lesz az abszurd, minél nagyobb távolság választja el egymástól az összehasonlítás két tagját. [...] Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
(Részlet Albert Camus: Sziszüphosz mítosza című esszéjéből)
(Részlet Albert Camus: Sziszüphosz mítosza című esszéjéből)
2014. január 24., péntek
Budapestről jöttem, híres mesterségem címere: Michel Foucault
Azaz: poszt a szociológiáról. A tegnapi bejegyzés után eszembe jutott, hogy érdemes lenne erről is írnom néhány sort, tekintve, hogy a "szociológia" szó áll a diplomámon...
Így, másfél év távlatából, több dolog is kavarog a fejemben, ha a szociológiára gondolok. Elsőként az a szégyen jut eszembe, amit amiatt érzek, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül sikerült belőle diplomát szereznem. Ez a tény erősen egybevág azon tapasztalatommal, miszerint a szak hallgatóinak nagy része az érettséginél többet egy fokkal sem érdemlő, jó esetben is átlagos intelligenciájú és talán még annál is erőtlenebb szorgalmú fiatal. Ha csak egy kicsit nem vagy középszerű, azzal már az egyetem falai között is remek eredményeket érhetsz el. Én például huszonhárom éves vagyok, ennek ellenére két év gyakorlatvezetői tapasztalat van mögöttem, mindezt úgy, hogy semmi különösebbet nem kellett tennem érte. Néhány értelmes, összetettebb mondat egymás utáni papírra vetése dicséretet érdemel. Ahogy az is, ha vissza tudsz emlékezni arra, amit az előző napokban egy párszáz oldalas könyvben olvastál. Apropó, könyvek. Ezek a fránya könyvek jelenthetik az egyetlen nehézséget, ha az ember "szociológus" akar lenni: az, hogy olvasni kell, mégpedig sokat. Elárulom, ez sem sikerül mindenkinek.
Ha adott két dolog: az átlagnál néhány ponttal magasabb intelligencia és egy megfelelően kipárnázott hátsó a könyvtárban eltöltött napokhoz - nos, akkor csak a balsors keze tarthatja vissza az embert attól, hogy a kisujjából kirázza az alapképzéses szociológiadiplomát. Az érdekességek úgy a 120. IQ-pont elérése után kezdődnek. Ha az embert élete úgy alakul, hogy, bár többre is vihette volna, merő véletlenségből mégis "szociológus" lett, - noha a diplomájával egyértelműen kitörö... szóval, semmi értelmeset nem tud kezdeni - egy egészen érdekes szellemi univerzumba kap betekintést. Ha van valami, amiért nem bántam meg, hogy ezt a munkaerőpiacon nem túl sokat érő képzést végeztem el, az az, hogy megtanított kritikusan, a dolgok relatív valóságát felfogva és ahhoz alkalmazkodva gondolkodni. Mondtam már, hogy egy magára valamire adó szociológus nem lehet más, mint agnosztikus? Most mondom. Mivel nálam a hitvesztés viszonylag lassú folyamatának kezdete egybeesett az első egyetemi évemmel, nehezen tudom függetlennek tekinteni azt a pontot, ahová eljutottam, attól az úttól, amit közben, többek között a képzésem jellegzetességei miatt, bejártam. "Szociológusként" az első és legfontosabb feladat az, hogy az ember megtanulja a társadalom írott és íratlan "szabályait" önkényes, mesterséges konstrukciókként kezelni. Hogy rájöjjön, hogy mindazon társadalmi képződmények, melyeket nap mint nap maga körül lát, nem egyebek, mint kulturális termékek, a vele szemben ellenséges világba vetett ember által létrehozott mesterséges képződmények - és mint ilyenek, nélkülöznek minden olyan abszolút jelleget, amit a hétköznapi gondolkodás keretei között nagyon is nekik tulajdonítunk. "Szociológusként" rá kellett jönnöm, hogy az olyan intézmények, mint a család, a nemzet, a társadalom mind-mind csupán művi, a fogalmak bizonytalan világában kavargó dolgok, melyek azonban nemigen tekinthetők kényszerítő erejű objektív valóságnak. Addig igazak, amíg annak akarjuk őket tartani, amíg úgy viselkedünk, mintha hinnénk bennük. Ha nem hallgattam volna szociológiát, talán az ateizmus mellett horgonyzom le. A valóság "kézzelfoghatatlanságának" érzése azonban, amit a diplomámig vezető három év olyan mélyen belém ültetett, több más tényezővel összefogva az agnoszticizmushoz irányított.
A szociológiával kapcsolatos másik fontos felfedezésemet csak az utóbbi idők termelték ki. Az a felismerés, hogy halvány elképzelésem sincs a tudományról, miközben évekig azt gondoltam, tudóst képeznek belőlem, meglehetősen kellemetlenül érintett. A szociológia a tudományos módszertan alkalmazásának csak igen halovány jeleit mutatja, azt is azonban olyan implicit módon, hogy az ember csak nagyítóval találhatja meg. Nemlétező fogalmak megvalósulásait mérjük szubjektív módon megfogalmazott kérdésekkel, közben-közben pedig eleresztünk néhány olyan kifejezést, mint "hipotézis", "igazolás" vagy "dedukció". Jól hangzik, ugye? Olyan tudományosan? Nem az. Cserébe viszont hatásosan megteremti a tudomány pátoszát, akkor is, ha mi, "szociológusok", még csak nem is konyítunk semmiféle tudományossághoz. (Kivéve a demográfia. Ahhoz azonban, hogy megmérjük, mennyi ideig élnek az emberek, vagy, hogy ki milyen iskolai végzettséget szerzett, nem gondolnám, hogy túl sok szellemi tőle szükségeltetik.)
A fentiek ellenére nem vagyok kiábrándult. Beletekintést nyertem egy területre, kifordítottam-befordítottam, és rájöttem, hogy a gondolkodáson kívül más értelme nemigen van. Nem, mintha az utóbbi a mai körülmények között nem lenne még mindig komoly kincs. A kritikus, a társadalmi valóság számos szegmensének messzemenően relatív jellegét középpontba állító gondolkodási metódus elsajátítása rendkívül fontos lépést jelentett az életemben. És hogy miért pont Michel Foucault-nak, ennek a szociológussá sosem vált, különös polihisztornak dedikáltam ezt a bejegyzést? Mert az előbbi szemléletmódot a legtisztábban az ő műveiben érezhettem át.
Így, másfél év távlatából, több dolog is kavarog a fejemben, ha a szociológiára gondolok. Elsőként az a szégyen jut eszembe, amit amiatt érzek, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül sikerült belőle diplomát szereznem. Ez a tény erősen egybevág azon tapasztalatommal, miszerint a szak hallgatóinak nagy része az érettséginél többet egy fokkal sem érdemlő, jó esetben is átlagos intelligenciájú és talán még annál is erőtlenebb szorgalmú fiatal. Ha csak egy kicsit nem vagy középszerű, azzal már az egyetem falai között is remek eredményeket érhetsz el. Én például huszonhárom éves vagyok, ennek ellenére két év gyakorlatvezetői tapasztalat van mögöttem, mindezt úgy, hogy semmi különösebbet nem kellett tennem érte. Néhány értelmes, összetettebb mondat egymás utáni papírra vetése dicséretet érdemel. Ahogy az is, ha vissza tudsz emlékezni arra, amit az előző napokban egy párszáz oldalas könyvben olvastál. Apropó, könyvek. Ezek a fránya könyvek jelenthetik az egyetlen nehézséget, ha az ember "szociológus" akar lenni: az, hogy olvasni kell, mégpedig sokat. Elárulom, ez sem sikerül mindenkinek.
Ha adott két dolog: az átlagnál néhány ponttal magasabb intelligencia és egy megfelelően kipárnázott hátsó a könyvtárban eltöltött napokhoz - nos, akkor csak a balsors keze tarthatja vissza az embert attól, hogy a kisujjából kirázza az alapképzéses szociológiadiplomát. Az érdekességek úgy a 120. IQ-pont elérése után kezdődnek. Ha az embert élete úgy alakul, hogy, bár többre is vihette volna, merő véletlenségből mégis "szociológus" lett, - noha a diplomájával egyértelműen kitörö... szóval, semmi értelmeset nem tud kezdeni - egy egészen érdekes szellemi univerzumba kap betekintést. Ha van valami, amiért nem bántam meg, hogy ezt a munkaerőpiacon nem túl sokat érő képzést végeztem el, az az, hogy megtanított kritikusan, a dolgok relatív valóságát felfogva és ahhoz alkalmazkodva gondolkodni. Mondtam már, hogy egy magára valamire adó szociológus nem lehet más, mint agnosztikus? Most mondom. Mivel nálam a hitvesztés viszonylag lassú folyamatának kezdete egybeesett az első egyetemi évemmel, nehezen tudom függetlennek tekinteni azt a pontot, ahová eljutottam, attól az úttól, amit közben, többek között a képzésem jellegzetességei miatt, bejártam. "Szociológusként" az első és legfontosabb feladat az, hogy az ember megtanulja a társadalom írott és íratlan "szabályait" önkényes, mesterséges konstrukciókként kezelni. Hogy rájöjjön, hogy mindazon társadalmi képződmények, melyeket nap mint nap maga körül lát, nem egyebek, mint kulturális termékek, a vele szemben ellenséges világba vetett ember által létrehozott mesterséges képződmények - és mint ilyenek, nélkülöznek minden olyan abszolút jelleget, amit a hétköznapi gondolkodás keretei között nagyon is nekik tulajdonítunk. "Szociológusként" rá kellett jönnöm, hogy az olyan intézmények, mint a család, a nemzet, a társadalom mind-mind csupán művi, a fogalmak bizonytalan világában kavargó dolgok, melyek azonban nemigen tekinthetők kényszerítő erejű objektív valóságnak. Addig igazak, amíg annak akarjuk őket tartani, amíg úgy viselkedünk, mintha hinnénk bennük. Ha nem hallgattam volna szociológiát, talán az ateizmus mellett horgonyzom le. A valóság "kézzelfoghatatlanságának" érzése azonban, amit a diplomámig vezető három év olyan mélyen belém ültetett, több más tényezővel összefogva az agnoszticizmushoz irányított.
A szociológiával kapcsolatos másik fontos felfedezésemet csak az utóbbi idők termelték ki. Az a felismerés, hogy halvány elképzelésem sincs a tudományról, miközben évekig azt gondoltam, tudóst képeznek belőlem, meglehetősen kellemetlenül érintett. A szociológia a tudományos módszertan alkalmazásának csak igen halovány jeleit mutatja, azt is azonban olyan implicit módon, hogy az ember csak nagyítóval találhatja meg. Nemlétező fogalmak megvalósulásait mérjük szubjektív módon megfogalmazott kérdésekkel, közben-közben pedig eleresztünk néhány olyan kifejezést, mint "hipotézis", "igazolás" vagy "dedukció". Jól hangzik, ugye? Olyan tudományosan? Nem az. Cserébe viszont hatásosan megteremti a tudomány pátoszát, akkor is, ha mi, "szociológusok", még csak nem is konyítunk semmiféle tudományossághoz. (Kivéve a demográfia. Ahhoz azonban, hogy megmérjük, mennyi ideig élnek az emberek, vagy, hogy ki milyen iskolai végzettséget szerzett, nem gondolnám, hogy túl sok szellemi tőle szükségeltetik.)
A fentiek ellenére nem vagyok kiábrándult. Beletekintést nyertem egy területre, kifordítottam-befordítottam, és rájöttem, hogy a gondolkodáson kívül más értelme nemigen van. Nem, mintha az utóbbi a mai körülmények között nem lenne még mindig komoly kincs. A kritikus, a társadalmi valóság számos szegmensének messzemenően relatív jellegét középpontba állító gondolkodási metódus elsajátítása rendkívül fontos lépést jelentett az életemben. És hogy miért pont Michel Foucault-nak, ennek a szociológussá sosem vált, különös polihisztornak dedikáltam ezt a bejegyzést? Mert az előbbi szemléletmódot a legtisztábban az ő műveiben érezhettem át.
2014. január 23., csütörtök
Ateizmus
Nem vagyok ateista. Valahányszor valaki ezzel a jelzővel illet, finoman, de határozottan megpróbálom visszautasítani. Mégis, az utóbbi időben annyira sokszor és pozitív kicsengéssel léptem kapcsolatba az ateizmussal, főként pedig az azt képviselő ateistákkal, hogy, úgy gondoltam, a rám tett hatásuk mindenképpen megér egy bejegyzést.
A blogtér, a közösségi oldalak és általában az internet hihetetlen erőforrásokat, lehetőségeket jelent, feltéve, hogy jól használjuk. A blog írása kapcsán több olyan blogot ismertem meg, melyeknek szerkesztői explicit módon ateisták; az elmúlt hónapok során pedig "offline" módon is bekapcsolódtam egy nagyon kellemes, a gyakorlatban szintén ateista jellegű társaságba. A csoport egyedüli(?) agnosztikusaként csodálkozva szemlélem azt az előttem is egyre inkább kikristályosodó ateista kultúrát, amihez korábban, amolyan könyvtárakban, interneten bolyongó magányos farkasként, nem volt hozzáférésem. Ennek egyik legfontosabb eleme a tudománnyal való szoros kapcsolat. Mindezidáig azt gondoltam, szociológusként közöm van a tudományhoz; mostanra azt gondolom, magának a szociológiának is vajmi kevés köze van hozzá. A tudomány bizonyos eredményei, főképp pedig a mögöttük álló racionális gondolatiság számomra - szégyellem - tökéletesen új élmény. Írom ezt úgy, hogy több évet töltöttem módszertani tanulmányokkal, melyek során soha nem vettem észre igazán, mire is megy ki a játék. Most, sok kapcsolódó beszélgetés után, talán mintha jobban érteném: a tudomány kérdésfeltevése azonos az enyémmel, ám kereteit nem a fantázia, hanem a működőképesség és azzal összekapcsolódó racionalitás adja meg. A tudomány állításai azért "igazak", mert működnek. Más igazságot megállapítani pedig még idézőjelben sem érdemes, mert ezen túlmenően az igazolás semmilyen tényleges lehetősége nem áll rendelkezésünkre. Az emberi megismerés keretei pillanatnyilag szűkebbek, mint azt korábban gondoltam. Minden más "csak" mese, fantázia, irracionalitás.
Egyébként továbbra is szeretem a meséket. A vallásos, misztikus meséket is. Noha igazságtartalmukat tekintve, természetesen, ezekkel kapcsolatban semmit sem lehet mondani, úgy gondolom, felesleges és visszatartó erejű korlátokat jelent az emberi elme számára a meséktől való teljes elzárkózás. Ezek a dolgok nem igaz vagy hamis voltukból fakadóan kívánatosak. Meghallgatok egy hindu vallásos éneket (a keresztényektől továbbra is szeretem távol tartani magam), elolvasok néhány oldalt Hamvastól, megnézek egy a Közel-Kelet vallásairól szóló filmet csak azért, mert jólesik. Mert mindez az ismeretlen húrjait pengeti, jóllehet teljesen megalapozatlanul. Kissé talán a testi szerelemhez tudnám hasonlítani a dolgot: az ember képes élvezni azt anélkül is, hogy további funkcionalitást várna tőle.
A fentiek ellenére nem lettem ateista. Kinőve a kamaszkorból, képes vagyok megállni a saját lábamon, nem engedek az "akolmeleg" csábításának akkor sem, ha csak egyetlen lépést kellene megtennem, hogy "bent" legyek. A két nézet közötti különbség csupán hajszálnyi, mondhatni, hangulati: ami egy ateistának megalapozatlan álomkép, az számomra mindmáig nem igazolt hipotézis, egy a sok közül. Agnosztikus maradtam tehát, nagyobb részt intellektuális beállítottságból, meggyőződésből fakadóan, kisebb részben pedig azért, mert az az ateizmusnál - számomra - pszichésen befogadhatóbb álláspont.
A blogtér, a közösségi oldalak és általában az internet hihetetlen erőforrásokat, lehetőségeket jelent, feltéve, hogy jól használjuk. A blog írása kapcsán több olyan blogot ismertem meg, melyeknek szerkesztői explicit módon ateisták; az elmúlt hónapok során pedig "offline" módon is bekapcsolódtam egy nagyon kellemes, a gyakorlatban szintén ateista jellegű társaságba. A csoport egyedüli(?) agnosztikusaként csodálkozva szemlélem azt az előttem is egyre inkább kikristályosodó ateista kultúrát, amihez korábban, amolyan könyvtárakban, interneten bolyongó magányos farkasként, nem volt hozzáférésem. Ennek egyik legfontosabb eleme a tudománnyal való szoros kapcsolat. Mindezidáig azt gondoltam, szociológusként közöm van a tudományhoz; mostanra azt gondolom, magának a szociológiának is vajmi kevés köze van hozzá. A tudomány bizonyos eredményei, főképp pedig a mögöttük álló racionális gondolatiság számomra - szégyellem - tökéletesen új élmény. Írom ezt úgy, hogy több évet töltöttem módszertani tanulmányokkal, melyek során soha nem vettem észre igazán, mire is megy ki a játék. Most, sok kapcsolódó beszélgetés után, talán mintha jobban érteném: a tudomány kérdésfeltevése azonos az enyémmel, ám kereteit nem a fantázia, hanem a működőképesség és azzal összekapcsolódó racionalitás adja meg. A tudomány állításai azért "igazak", mert működnek. Más igazságot megállapítani pedig még idézőjelben sem érdemes, mert ezen túlmenően az igazolás semmilyen tényleges lehetősége nem áll rendelkezésünkre. Az emberi megismerés keretei pillanatnyilag szűkebbek, mint azt korábban gondoltam. Minden más "csak" mese, fantázia, irracionalitás.
Egyébként továbbra is szeretem a meséket. A vallásos, misztikus meséket is. Noha igazságtartalmukat tekintve, természetesen, ezekkel kapcsolatban semmit sem lehet mondani, úgy gondolom, felesleges és visszatartó erejű korlátokat jelent az emberi elme számára a meséktől való teljes elzárkózás. Ezek a dolgok nem igaz vagy hamis voltukból fakadóan kívánatosak. Meghallgatok egy hindu vallásos éneket (a keresztényektől továbbra is szeretem távol tartani magam), elolvasok néhány oldalt Hamvastól, megnézek egy a Közel-Kelet vallásairól szóló filmet csak azért, mert jólesik. Mert mindez az ismeretlen húrjait pengeti, jóllehet teljesen megalapozatlanul. Kissé talán a testi szerelemhez tudnám hasonlítani a dolgot: az ember képes élvezni azt anélkül is, hogy további funkcionalitást várna tőle.
A fentiek ellenére nem lettem ateista. Kinőve a kamaszkorból, képes vagyok megállni a saját lábamon, nem engedek az "akolmeleg" csábításának akkor sem, ha csak egyetlen lépést kellene megtennem, hogy "bent" legyek. A két nézet közötti különbség csupán hajszálnyi, mondhatni, hangulati: ami egy ateistának megalapozatlan álomkép, az számomra mindmáig nem igazolt hipotézis, egy a sok közül. Agnosztikus maradtam tehát, nagyobb részt intellektuális beállítottságból, meggyőződésből fakadóan, kisebb részben pedig azért, mert az az ateizmusnál - számomra - pszichésen befogadhatóbb álláspont.
2014. január 10., péntek
Szerelem első látásra:)
Tévedés ne essék: egy képbe. Mégpedig ebbe:
Nagyon ritka, hogy meglátok valamit, és azonnal a magaménak érzem. Josephine Wall (a honlapja elérhető itt) fenti képével, láss csodát, éppen ez volt a helyzet. Érdekes módon egy krisnás ismerősöm egyik közösségi oldalon üzemeltetett adatlapján találtam, de azóta teleszórtam vele az összes számomra elérhető felületet, beállítottam háttérképnek és a többi... Ez a kép egyszerűen én vagyok. Gondolatiságában, hangulatában, mindenhogy. Egy fiatal nő, aki érteni akarja a világot, de csak lehetőségek végtelen sorát látja, melyek mindegyike olyan bizonytalan és igazolhatatlan, hogy bármelyik pillanatban szétpattanhat, mint egy buborék. (Megj.: Az egyik buborék Isten. Talán nem is a legszebb darab.) Aki szereti a meséket, az álmokat, de tudja, egyre biztosabban, hogy bíznia - mégpedig a szó valószínűségi értelmében - csak abban szabad, amit az illúziókat kerülő logika és a tapasztalat együttesen mond neki. Aki szereti a nyugalmat, a természet csendjét, a magányt - igen, a magányt is. Aki szívesen van teljesen egyedül a gondolataival, kielégítetlen és égető tudásvágyával, az agnosztikus elme színes játékaival.
Éppen úgy, mint az a bizonyos nő a képen, a dombtetőn.
Kiegészítés: Azt észrevettétek, hogy a képen látható nőalak fölött is zárt az égbolt? Egy bizonyos határon ő sem láthat túl, csak a buborékokon merenghet.
Nagyon ritka, hogy meglátok valamit, és azonnal a magaménak érzem. Josephine Wall (a honlapja elérhető itt) fenti képével, láss csodát, éppen ez volt a helyzet. Érdekes módon egy krisnás ismerősöm egyik közösségi oldalon üzemeltetett adatlapján találtam, de azóta teleszórtam vele az összes számomra elérhető felületet, beállítottam háttérképnek és a többi... Ez a kép egyszerűen én vagyok. Gondolatiságában, hangulatában, mindenhogy. Egy fiatal nő, aki érteni akarja a világot, de csak lehetőségek végtelen sorát látja, melyek mindegyike olyan bizonytalan és igazolhatatlan, hogy bármelyik pillanatban szétpattanhat, mint egy buborék. (Megj.: Az egyik buborék Isten. Talán nem is a legszebb darab.) Aki szereti a meséket, az álmokat, de tudja, egyre biztosabban, hogy bíznia - mégpedig a szó valószínűségi értelmében - csak abban szabad, amit az illúziókat kerülő logika és a tapasztalat együttesen mond neki. Aki szereti a nyugalmat, a természet csendjét, a magányt - igen, a magányt is. Aki szívesen van teljesen egyedül a gondolataival, kielégítetlen és égető tudásvágyával, az agnosztikus elme színes játékaival.
Éppen úgy, mint az a bizonyos nő a képen, a dombtetőn.
Kiegészítés: Azt észrevettétek, hogy a képen látható nőalak fölött is zárt az égbolt? Egy bizonyos határon ő sem láthat túl, csak a buborékokon merenghet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)