A szimulált világegyetem elméleteihez

A napokban egy érdekes cikk (ez) elgondolkodtatott a szimulált világegyetemekről. Nagyon szeretem az ilyesmit - egészen pontosan az olyan gondolatmeneteket, melyek a megszokott keretekből (például az istenkérdés által befolyásolt elmélkedésekből) kilépve új, jellegükben is más modelleket adnak arra, hogy hogyan is működhet a világ. Isten számomra egy hipotézis, egy a sok közül. A szimulált világegyetemek és a mögöttük álló ismeretlen ágensek ennek a hipotézistérnek egy másik(? - végső soron Isten is szimulálhat...) szegmensét jelölik ki.

Visszatérve magára a szimulált világegyetem kérdésére: először is leszögezném, hogy egyáltalán nem értek ehhez a problémakörhöz, ahogy azt sem gondolnám, hogy bárki, legyen szó akár a hivatkozott cikket ihlető tudósokról is, különösebben értenének hozzá. Az egész csupán feltételezés, azonban mint ilyen, számomra hihetetlenül érdekes. Érdekes többek között azért, mert, ha jobban belegondolunk, potenciálisan tökéletesen ellehetetleníti a "végső" kérdések megválaszolásába vetett hitünket, reményeinket. Amennyiben mi magunk csupán szimulációk vagyunk, azok, akik minket szimulálnak, maguk is lehetnek szimulációk. Sőt, a minket szimuláló szimulációk szimulálói is lehetnek szimulációk... nem folytatom a sort, azt hiszem, így is érthető, hogy, legalábbis elméletileg, a sor akármeddig visszavezethető. Ha pedig így van, azt is könnyen elképzelhetjük, hogy  a szimulációs láncolat valamennyi eleme önmagától többé vagy kevésbé eltérő újabb szimulált rendszereket is létrehozhatott, lényegében az evolúciós folyamatnak megfelelően. Feltételezve, hogy mi magunk a szimulációs láncolat n. elemét jelentjük, könnyen lehetséges, hogy a szimulálásunkhoz vezető nagyszámú lépés a kiindulási állapottól (ha egyáltalán volt ilyesmi) annyira messzire vezetett, hogy a kezdeti láncszemek egészen egyszerűen fogalmilag, sőt, minden más módon is megragadhatatlanok a számunkra. Ez esetben pedig még az esélyünk sincs meg arra, hogy a "végső" kérdésekre adható válaszokat (ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni) valaha is megszerezzük; reálisan végiggondolva a dolgot, legfeljebb saját szimulálóinkat fürkészhetjük, bár az eddigi tapasztalatok szerint ez sem kecsegtet túl nagy sikerrel.

A fenti gondolatmenet leginkább a saját szellemi kalandozásom dokumentálására szolgál. A  leírtak meglehetősen emberarcúak, mi több, a modern, 21. századi ember arcát tükrözik vissza. Egyáltalán nem állítom, hogy a valóságban akár csupán egyetlen szó is helytálló belőlük; ugyanakkor azt sem érzem, hogy bármely ponton ténylegesen cáfolni lehetne az ilyen típusú képzetek valóságosságát.

Haláltánc 2. - A pillanat csodája

"Haláltánc". Végre találtam egy megfelelő címet a halál gondolatával foglalkozó bejegyzéseimre. Noha korábban, ha jól emlékszem, írtam már egy posztot ezzel a címmel, úgy döntöttem, újrahasznosítom a szót, ezentúl ezt használva a témába vágó írásaimnál. Elvégre nem sok különbség mutatkozik a középkori haláltánc-műfaj és a saját gondolataim blogra vetésének motivációi között: mindkettőt a haláltól való iszonyodás, félelem, a vele való óvatos ismerkedés és a tőle való ijedt visszahúzódás között váltakozó magatartásformák hajtják.

A most következőket néhány, időben egymáshoz igen közeli, hasonló motívumokra épülő gondolati élmény alapozta meg:

• Az első élményem néhány napja, elalvás előtt ért. Számomra az elalvás előtti percek a halálfélelem átélése szempontjából mindig veszélyesek, mert a sötét, a csend, a teendők ideiglenes hiánya könnyebben utat enged az efféle gondolatoknak. Az élmény kezdetben a szokásos volt: a halál elkerülhetetlenségének átélése, páni félelem, végül vágy arra, hogy a teljes világból kirohanhassak, és a kétségbeesés fokozódása azáltal, hogy nincs hová. Az új felismerés ebből a "nincs hová"-ból eredt: az adott pillanatba lehetett menekülni. Abba, amikor mindezt átgondoltam; oda, annak az aprócska belvárosi lakásnak az egyetlen szobájába, a fal mellé, a meleg takaró alá. Az valóság volt. Úgy éreztem, hogy, ha más nem is, az adott pillanat élménye a valóság egy olyan kézzelfogható morzsáját nyújtotta, amibe kapaszkodni lehet a legsúlyosabb félelmek közepette is. Azóta rájöttem, hogy minden más pillanat is ilyen, amit lehetőségünk van megélni.
• A második élményt egy édesapámmal lefolytatott beszélgetés jelentette. Azt hiszem, többször írtam már, hogy felfordul a gyomrom a pusztán vérségi alapokra épített érzelmi kapcsolatoktól - minket azonban, azt hiszem, szerencsére nem ez, hanem a gondolkodásmódunk bizonyos fontos hasonlatosságai kötnek össze. Beszélgettünk. Néztem ezt az ötvenes évei végét taposó embert, és az életet, az élet egyfajta bölcs szeretetét láttam benne. Nem azt az életszeretet, amely figyelmen kívül hagyja az emberi létezés biológiai törvényszerűségeit, amely fittyet hány arra a lehetőségre, hogy akár már a holnapi naptól kezdve is megváltozhat minden. Egy olyan ember élet iránti szeretetét éreztem meg, akinek fáj a saját sorsát takaró bizonytalanság, azonban, amíg csak lehet, szívja magába annak az örömét, hogy létezik, mozog, érez, ért. Azt az örömöt, amit, ha csak néhány pillalat erejéig is, én is átéreztem azon az előbb leírt estén.
• Végül a harmadik élményt a nagypapám adta. A vonzalom alapját részemről az ő irányában sem a vérségi kapcsolat jelenti; sokkal inkább a tisztelet és a belőle áradó gyengédség viszonzása. Kilencven fölött jár. Ha édesapámban az átélhető pillanatok iránti szeretetet véltem felfedezni, úgy benne még inkább. Egy nagyon idős, ám szellemileg ép embert láttam, aki, hívőként talán kisebb félelemmel, de a pillanatot élvezve nem a jövőn bánkódik, hanem a jelennek, az adott pillanatban "megadatott" létezés derűs élvezetének él.

A fenti élmények tanulsága számomra minden esetben egy irányba mutatott: a pillanat átélésének jelentősége felé egy camus-i értelemben abszurd módon hallgató, egy "bűvös körnél"[1] távolabbra elérő ismeretszerzést lehetővé nem tévő világban, mely világ emberi értelemmel felfogható kereteit csak a fantázia meséi révén tágíthatjuk tovább. A fantázia világa, legalábbis egy bizonyos értelemben, menekülés a sokszor idegennek tűnő valóság elől. Az adott pillanat tudatos átélése is lehet menekülés: a valóság egyetlen kézzelfogható szeletébe. A menekülés egyik formája sem gyávaság, hiszen a világgal szemben végletesen kiszolgáltatott - mert halálra, ismerethiányra ítélt - állapotban nincs is értelme gyávaságról vagy bátorságról beszélni. 

[1] Babits Mihálytól idéztem, A lirikus epilógja című, kissé eltérő témájú versből.

A vallások létjogosultságáról

Gondolkodási kényszerem van. Máskor is, de most nagyon; az okok pár bejegyzéssel korábban megtalálhatók.

Most éppen a vallások létjogosultságán morfondírozom. A velük kapcsolatos eddigi liberális álláspontomról lassan kezdek elmozdulni a keményebb vonalas ellenérzések felé - éppen ezért bennem is fokozottabban felmerül a kérdés, hogy, noha a vallások ma is az egyéni és társas élet részei, de ugyan minek...

A kérdést két, egymásra következő szempont szerint tudnám körüljárni. A primer szintet azok a vágyak jelentik, melyek az emberek egy jelentős részében a túlvilági életre irányulnak. Hogy miért ez az elsődleges szempont, azt az emberi igények hierarchiájának elméleteivel tudnám alátámasztani: prózaian szólva tehát azzal, hogy az emberek mindenekelőtt élni akarnak (akár a halál után is), és fontosságban csak ezt követően jelenhet meg az az óhaj, hogy igazuk legyen. A túlvilági, halál utáni élet szempontjából szemlélődve nagyon is komoly problémának tűnik, hogy vallási-világnézeti szempontból helyes döntéseket hozunk-e; különös súlyt ad a kérdésnek az, hogy a jelenleg elérhető vallási rendszerek egy jelentős része túlvilági ígéreteket is magába foglal. A mai világnézeti opciókból kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy, amennyiben jól választunk, a jutalmunk akár az örök, boldog élet is lehet; rossz választás esetén ugyanakkor egy örökkévalóságig szívhatjuk a fogunkat.

Igen ám, de hogy lehet itt jól választani? Előrebocsátom: a túlvilági kedvező helyzetre bazírozva sehogy. A lehetséges világmagyarázatok száma, mint arra korábban már sokszor utaltam, rendkívül magas. Csupán a ma létező és gyakorolható vallások is olyan mennyiségben ontják a lehetséges magyarázatokat, hogy azokkal (szó szerint) könyvtárakat lehet(ne) megtölteni; ha ehhez még hozzávesszük a nem-vallásos lehetséges világmagyarázatok rendkívül gazdag tárházát, végül átláthatatlan bőséghez jutunk. Ezen magyarázatok mindegyike - már amennyiben nem nyilvánvaló blődségről van szó, noha egyes esetekben ez sem jelent akadályt - legalábbis elképzelhető, nem kizárható. Bökkenő, persze, mindenhol van: a valamilyen hitet magukba foglaló nézetek mind valamely fantazmagória igazként való elfogadásán alapulnak; a hittől mentes, tisztán tudományos eredményekre épülő magyarázatok pedig még nem képesek minden felmerülő kérdést megválaszolni. Az opciók közötti választáson, amennyiben a halál utáni tudatos létezés lehetőségét figyelembe vesszük, rendkívül sok múlik. A gond csak az, hogy ott, ahova a mai tudásunk még nem lát el, bármi lehet. Gondolhatjuk úgy, hogy saját halál utáni életünk "bebiztosítása" érdekében megéri valamely vallást követni, sőt, ilyen alapon elfordulhatunk minden ún. materialista, a transzcendenciával nem foglalkozó világmagyarázattól is. De mi a biztosíték arra, hogy így téve képesek leszünk megtalálni azt a világmagyarázatot és a rá épülő vallási rendszer, amire a túlvilági boldogság érdekében szükségünk van?! A választási lehetőségeink száma még így is óriási - ahogy a mellényúlásé is.

Ezen a ponton csúszik félre az az érv, ami rám (és sok más emberre) érdekes módon sokáig bizonyos vonzerővel bírt: a pascali fogadásé. Azé a gondolaté, hogy, bár nem lehetünk biztosak Isten létében, legjobb, ha követjük őt: ha ugyanis Isten létezik, ilyen módon biztosíthatjuk a magunk számára az üdvözülést; ha pedig nem létezik, akkor egyrészt úgyis minden mindegy, másrészt legalább erkölcsösen éljük le az életünket. Ha az érvelés utolsó szakaszának szembekiáltóan hibás volta ellen most nem is szívesen emelném fel külön is a szavamat, a teljes érvelésre mégis adnék egy, a fentiek értelmében már sejthető tartalmú választ. Ugyan hogyan kövessük az Istent? Melyiket? Miért pont Istent, nem pedig más (fantázia)lényt? A pascali fogadás nagyon kellemesen és logikusan hangzik mindaddig, amíg figyelembe nem vesszük azt a számtalan választási lehetőséget, melyekkel akkor szembesülünk, ha valamilyen tanokat követni akarunk. A kérdés, valós tartalmán kissé elgondolkodva, végső soron ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk.

Megtehetjük persze, hogy a számtalan lehetőség közül (véletlenszerűen, érzelmi megfontolás alapján vagy máshogy) kiválasztunk egyetlen lehetőséget, és "lesz, ami lesz", illetve "hátha" alapon ezt követjük egész életünkben. Azt hiszem, ha a vallásoknak egyáltalán lenne létjogosultsága, azt ez a rendkívül vakmerő és komoly rizikókat is vállaló magatartás adná. Itt is szembe kell azonban néznünk néhány kis bibivel: egyrészt a bizonytalanságból egy ilyen döntés által még nem tudunk kitörni, csupán a lelkiismeretünket hallgattatjuk el azzal, hogy mi legalább megpróbáltunk tenni valamit magunkért; másrészt ki mondta, hogy az esetleges Isten, ha van, nem pont a hitetlen élet- és gondolkodásmódot preferálja? Ha így van, halála után valamennyi vallás hívei meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, miközben a "hitetlenek" vidáman lóbálhatják a lábukat a napsütötte bárányfelhőkön...

A fentieket figyelembe véve pedig talán nem indokolatlan, ha a vallások létjogosultságával kapcsolatos másik megfontolással is megismerkedjünk. Ez az egyszerű igazságigényből táplálkozik: abból a vágyból, hogy helyes tudásunk lehessen a világról, vagy legalábbis ne vagy minél kevesebbet tévedjünk. Így szemlélve a dolgot, azt hiszem, nem sok magyarázatot igényel, miért állok ki - immáron kb. ezredszer is - a (gyenge vagy erős, de a magam részéről inkább gyenge) agnoszticizmus mellett. A rendelkezésünkre álló hihetetlenül nagy számú világnézet közül választani úgy, hogy korántsem vagyunk minden szükséges információ birtokában, vastag szemellenzőre és/vagy (az előbbiek értelmében) végletes félelemre vall - ez motiválhatja például azt az elszánt döntést is valamely vallás mellett, amire az előző bekezdésben utaltam. Valamely kész magyarázatrendszer után nyúlni végső soron annyit jelent, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a tudásunk (jelenleg) korlátos voltát és az abból mindenki  számára (a vallások hívei számára is, ld. fent) elkerülhetetlenül fakadó kockázatokat, sem megbékélni azzal a rendkívül komolyan veendő lehetőséggel, hogy ez a helyzet a saját életünkben már nem fog megváltozni. A túlvilági élet bizonytalan "bebiztosítása" és az utóbbi felismerések tudatosítása közül számomra mindenképpen az utóbbi tűnik a valósággal nagyobb kompatibilitást mutatónak, indokoltabbnak, magunkkal szemben őszintébbnek.

A világ jelentette kérdésre emberi nézőpontból szemlélődve legalább annyiféle válasz lehetséges, ahányat csak a nyelv és/vagy a fantázia segítségével, sőt, esetleg a nem teljesen körvonalazott sejtések segítségével is, fel tudunk vázolni. Rengeteg. Talán végtelen.

Milyen könnyű is elképzelni egy teljes mértékben rossz, gonosz világot... Ha van Isten, akár ilyen világot is teremthetett, akár Ő maga is lehet ilyen. És miért is ne lenne? Hol van a szerető, segítő isteni kéz egy halálra ítélt, a camus-i értelemben abszurd (mert a gondolkodó lények szempontjából választalan) mindenségben? Hol van az Isten akkor, amikor éppen az Ő nevében mennek tönkre életek; amikor az Ő szavára hivatkozva ismétlődnek meg naponta a fizikai, szellemi és lelki erőszaktétel aktusai; amikor az Őt követése csak gerinctelen, megalázkodott, fejüket a föld felé szegő embereket termel ki, mégpedig tömegesen?

Ülök a szobában, még néhány órán át egyedül, nehéz kérdésekkel a fejemben, lelkiismeret-furdalást és a saját helyes cselekedeteimbe vetett hitet egyszerre érezve, fulladozva a megválaszolatlan kérdések súlya alatt. Segíteni akarok, de kinek kell olyan segítség, mely csak a kínzó, őrjítő kérdésekkel való szembesülést képes felkínálni egy kényelmesen berendezett világ helyett?!

K*rva nehéz

...úgy hadat üzenni egy az általam szeretett férfit bekebelező szektának, hogy az én kezemben nincsenek kész, könnyen emészthető válaszok semmire. Lennék "véresszájú" hívő vagy ateista, netán erős agnosztikus, tök mindegy, könnyű dolgom lenne: egyik hülyeség helyére beerőltetném a másikat. Az egyetlen, számomra szellemileg és lelkiismereti szempontból is helyénvaló álláspont, a saját gyenge agnoszticizmusom, erre sajnos sokkal kevésbé alkalmas.

Rájönni, hogy egy egyébként értelmes és nagyon is szerethető embert minden szempontból szinte teljesen kilúgozott egy szekta: iszonyú. Rájönni, hogy ez a szekta mennyi aljasságot, fájdalmat és hazugságot termelt ki: szintén. Úgy kell összeszedegetnem valakit a saját romjaiból, hogy közben egy visszamenőlegesen megsemmisített, öt éves kapcsolatot is helyre kell rántanom. Egyedül, ahogy mindig, mert (most is) én vagyok az erősebb.

Hogyan fogom megértetni veled, Drága, hogy hiába keresed a bizonyosságot, az ebben az életben nem fog megadatni neked?! Hogyan fogod megérteni, hogy nincsenek kész válaszok, Isten szava semmiféle könyvben vagy beszédben nem található meg; hogy csak valószínűségi jellegű tudásunk van, és azok sem a transzcendens szféráról? Vajon megérted-e valaha, hogy Istenről, abszolútumról, túlvilágról, bűnről és jóságról, Jézusról és Sátánról beszélni éppen annyi, mint semmiről sem beszélni? Megérted-e valaha, hogy egy végtelenféleképp magyarázható világban nincs létjogosultsága az ezek közül egyetlen egyre koncentráló pascali fogadásnak?

Szeretlek, mert szerethető vagy. De gyűlölöm a múltadat, undorodom a gyávaságodtól és a gyengeségedtől, és szívből irtózóm mindazoktól, akik ezt tették veled.

Egy egyházról

Eddig nem voltam egyházellenes. Egy időben magam is tagja voltam egy - nevezzük szép néven - kisegyháznak, de két megszakításokkal tűzdelt év után kiléptem belőle. Hosszú távon nem tetszett, de nem keltett bennem gyűlöletet az egyházak iránt.

Eddig nem voltam kereszténység-ellenes sem. Világéletemben undorodtam a keresztény vallás által megkövetelt hazug, üres, negédes álszeretettől, de nem éreztem azt, hogy fel kellene lépnem ellene.

Közhely, hogy változnak az idők, de így van. Azt az embert, akiért a fél életemet odaadnám, a nagyon közeli múltban egy masszív szektából sikerült kirántanom - véletlenül. Nem tudtam, mi folyik ott. Most is csak sejtem.

Eredetileg belinkeltem és kommentáltam néhány, az érintett egyházról szóló anyagot, de ezeket a békesség kedvéért töröltem. Mindazonáltal, kérlek, drukkoljatok nekem, nekünk. (Ha valaki esetleg úgy érzi, tudna használható tanáccsal szolgálni ebben a helyzetben, nagyon szívesen fogadnám a fenti e-mail címen.)

Visszatérő kérdések

Az elmúlt(?) időszak eseményeitől nem teljesen függetlenül bizonyos furcsaságokat sikerült tudatosítanom a saját gondolkodásomban. Igazság szerint már korábban is észrevettem, de most még erősebben érzékelem például azt, hogy időről időre felmerülnek bennem kérdések, amelyektől egyszerűen nem tudok szabadulni. 

Az egyik ilyen, a blog témájához is erősen kapcsolódó kérdést érdemesnek éreztem itt is rögzíteni. A kérdés egyik fontos érdekessége az, hogy korábban többé-kevésbé biztos választ tudtam volna adná rá - ez ma már nem igaz. A következőről van szó: ha választhatnék az öröklét és aközött, hogy egyetlen másodpercre tökéletes tudást kapjak a világról, vajon melyiket választanám?!

A dilemmát lassan fél éve nem tudom feloldani magamban. Ennél is nagyobb pech azonban, hogy nagy valószínűséggel sem az egyik, sem a másik lehetőség nem fog számomra felkínálkozni soha.

Nem épületes, de valahova le kell írnom...

Sosem gondoltam volna, hogy embert be lehet úgy csapni, mint ahogy engem sikerült. Vajon egy ilyen pillanatban a józan észre vagy a szeretet nevű maszlagra érdemes-e inkább hallgatni?!

Kétszerkettő

"...s mint egy hűvös hullám,/ a 2x2 józansága hull rám."

Valamiért csak érdemes volt végigülnöm azt a négy évet humán tagozaton, különben nem ugranának be időnként nagyon is a pillanathoz illő versrészletek. Ez a mostani Radnóti-részlet egy érdekes asszociációs lánc végpontjaként jutott az eszembe; mindjárt ki is fejtem, hogyan.

Nem hiszem, hogy meglepetést árulok el, ha azt mondom: az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban foglalkoztat a halál gondolata. Pillanatnyilag nem is csak az elméleti spekuláció szintjén, sőt: az elmúlt hetek során "sikerült" a kérdés számos részterületét körbejárnom, közel engednem magamhoz és - elborzadnom tőlük. Egyetlen gondolat volt csak, amit a korábbiaknál valamilyen okból jobban fogadtam: a tisztán, egyneműen fizikai jellegű létezését.

A közelmúlt fizikai felfedezései és a környezetemben történtek egybeesése végre komolyan elgondolkodtatott azon, mi is a helyzet akkor, ha mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk. Ha a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható. Ez a gondolat aztán továbbvezetett a kvantumfluktuáció általam egyébként vajmi kevésbé ismert fogalmához és mindahhoz, amit a nagyon kicsi dolgok világáról ma tudunk vagy tudni vélünk (és ami abból hozzám is eljutott). És itt jött az a pont, ahol elcsodálkoztam a semmi és a valami között emberi elme által húzott, mesterséges határon; a semmiből "csak úgy", különösebb ok nélkül fakadó létezés nagyon is elképzelhető és lenyűgöző vízióján. Életemben talán először éreztem azt, hogy, ha így van, az nem feltétlenül rossz. Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos.

A fenti, korábban talán soha el nem ért megnyugvás csupán percekig tartott. Bár eddig sosem éreztem át ilyen világosan, hogy nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodnunk az antropomorf világ elképzeléseihez, nem kellett sokat várnom a posztnak címet adó "kétszerkettő" pillanatára sem. Arra, hogy rájöjjek: hiába szeretek bele bármely világképbe - épüljön az Istenre, a véletlen által megszabott ütemben a lét és a nemlét között táncoló részecskékre, szivárványt kilélegző zöldalmára vagy bármi másra -, az csupán egy érzelmi történés marad, és semmi köze sem lesz a bizonyossághoz. Az a típusú, hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára. Erre persze adható az a válasz, hogy a megismerésnek a racionális alapokon nyugvó tudás megszerzésén kívül számos más módja is elképzelhető (tehát például a hit, a megtapasztalás stb.). Én azonban egyrészt ezeket a módozatokat megbízhatatlannak tartom, másrészt pedig még akkor is igen zavarbaejtőnek érezném annak az egyetlen területnek - a racionalitásnak - a berzenkedését a többi terület által megszerzett ismeretek ellen, ha elfogadnám a megismerés ilyen módon többtényezős voltát.

Erre ráébredni - tökéletesen visszaadja a Radnóti idézett soraiban foglalt érzést. A józanságot. Azzal kapcsolatban, hogy az agnoszticizmus - a tudáshiány - nem választott vagy preferált állapot, hanem sors.

Kedden részt vettem egy temetésen. A nagybátyámat temettük. Olyan életkorban halt meg - hetvenegynéhány évesen -, amit ma már nemigen szokás az igazi öregséghez számítani; olyan betegségben - szívinfarktusban -, amit sokan túlélnek. Furcsa élmény volt.

Furcsa egyrészt azért, mert, noha a "bácsi" nem tartozott a közelebbi ismerőseim közé, a néhány nyaranta ismétlődő találkozásaink megkedveltették őt velem. Csupaszív, életvidám, kissé műveletlen, de hihetetlen humorú ember volt. Mostanra mindebből - hetvenpár év öröméből, nevetéséből, kalandjaiból, fájdalmából - csupán egy bomlásnak indult váz maradt. Az utóbbi jelzőnek, azt hiszem, feltétlenül igaznak kellett lennie a keddi napra, hiszen, a korábbi várakozásokkal ellentétben, zárt koporsó fogadott bennünket. A "bácsi" teste addigra annyira az enyészeté lett, hogy az illetékesek már a búcsúzásra sem ítélték alkalmasnak.

És furcsa, nagyon furcsa volt a keddi nap, benne a temetéssel, a saját reakcióim miatt is. Mióta az eszemet tudom, pánikszerűen rettegek a haláltól. A hideg ráz a gondolatára; ha nagyon komolyan beleélem magam, úgy érzem, legszívesebben az egész világból kiszaladnék, csak éppen nincs hová. Ehhez képest ezen a temetésen - az elsőn, amin életem során részt vettem - egyetlen könnyet sem ejtettem. Megérintett a halál tudata, közvetlenül a koporsó előtt ülve tisztában voltam azzal, ki van abban és miért. Ahogy azzal is, hogy ami vele megtörtént, mindannyiunkkal meg fog. Csak a kétségbeesés maradt el. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a fájdalomnak és/vagy a félelemnek, éppen én(!) voltam az, aki a "bácsihoz" legközelebb állókat - a feleségét, az anyámat és a testvéremet - vigasztalni, támogatni tudtam a saját fájdalmukban. Öleltem, simogattam őket. Együttérzően, de könnyek nélkül. Mint egy nagyon idős, nagyon sokat látott ember, akit már nem rendít meg "holmi" elmúlás; aki látja és megérti a mások fájdalmát, támogatja őket szenvedéseikben, de ő maga már túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy egy ilyen érzés a földre sújtsa.

Csak utólag jöttem rá, miért tudtam így viselkedni. Egyrészt, persze, azért, mert a "bácsi" nem tartozott az igazán közeli ismerőseim közé. Sajnáltam, igen, nagyon is; de a hiánya nem okozott igazi fájdalmat a számomra. Másrészt viszont ott van az a tényező, amire csak a temetés befejeztével ébredtem rá teljesen: arra tudniillik, hogy a halál gondolata számomra annyira a mindennapok része, hogy egy érzelmi szempontból vett kritikus határon innen (tehát például egy kedves, de távolabbi ismerős halálakor) egyszerűen nem sokkol. Olyan ez, mint amikor valaki hideg vízbe esik: ha az ember az élete nagy részét a napsütötte vízparton éli le, az esetenkénti, véletlen vízbeesések igencsak rosszul érintik. Azt azonban, aki egész életében térdig a vízben volt, kevésbé lepi meg az, ha egy pillanatra a teljes teste víz alá kerül. Úgy tűnik, eddig előttem sem egyértelmű módon, én is ilyen viszonyba kerültem a halál gondolatával (nem az egyes konkrét emberek halálával, hanem az általános fogalommal): állandó ismerősöm, nem örömmel, de magam mellett megtűrt társam, útmutatóm. Nem tudok szabadulni tőle - egészt, mert, az egyes pillanatokban tudatosan vagy éppen tudattalanul, de folyamatosan rettegek tőle; másrészt pedig azért, mert maga az életvitelem, a gondolkodásom, az érdeklődésem bizony nem sokkal több, mint egy a halál gondolatára emelt épület.*

(*Tisztában vagyok vele, hogy erre a záró gondolatra valószínűleg hideget-meleget, mentálisan betegnek vagy éppen depressziósnak nyilvánítást és hasonlókat egyaránt kapni fogok. Ennek ellenére a (magammal és másokkal szembeni) őszinteség megkívánta a fentiek leírását.)

Őszi séta

Sokszor úgy érzem, alig, épphogy csak van egy kicsiny szükségem az emberekre. Másokra. Ilyenkor magával ragad a szolipszizmus, legalábbis annak egy engedékenyebb változata: semmi sem létezik, csak a tudatom - és esetleg a természet.

Szeretem az őszt. Nem a hideg, szeles, esős napokat, hanem azokat, amikor még szelíden simogat a napsugár, amikor még vékony kabátban sem fázom, amikor még szívesen elhagyja az ember egy időre a fűtött lakást. Szeretek ilyenkor egyedül sétálni egy-egy csendes külvárosi utcán, hagyni, hogy az arcomat simogassa az októberi fény, érezni a lehullott, színes levelek édeskés-fanyar illatát. Nem is olyan régen ilyen alkalmakkor még ott sejtettem Isten érintését a vállamon. Ha hagyom, ma is magával ragad ez az érzés - de csak, hogy reményként, hol könnyű, hol nehéz szomorúságként nyomot hagyva bennem, tovább is illanjon.

Ilyenkor nem hiányoznak az emberek. Isten emléke, majd az utána maradó, hiányból, reményből, büszkeségből összeálló furcsa tudatállapot éppen elég ahhoz, hogy a világomat - a sajátomat - önmagában is teljesnek érezzem. Ebben az érzésben hihetetlenül koncentráltan van jelen minden, ami a hétköznapokban is foglalkoztat: a megismerés iránti szenvedélyes vágy, a tudat áttörhetetlen magánya, a bármiben való aktív hit hiánya.

Ezekben a pillanatokban érzem át igazán azt, hogy az én kérdéseim csak a saját válaszaimra várnak. Akkor is, ha megtalálom őket, és akkor is, ha a keresésük, akár örökre, csak egy sikertelen próbálkozás marad.

Russell teáskannája agnosztikus szemmel

Egy levelezés során ismételten belefutottam a Russell teáskannája néven ismert gondolatkísérletbe. Az elképzelés részleteit itt elolvashatjátok; a lényege egyébként "mindössze" annyi, hogy ha azt mondjuk, hogy egy számunkra innen, a Földről észlelhetetlenül kis méretű teáskanna kering a bolygónk körül, azzal olyan állítást teszünk, amit sem igazolni, sem cáfolni nem tudunk - hiszen a dolog észlelhetetlen, ugyebár. Ezzel a gondolatmenettel egyébként én magam csupán néhány hónappal ezelőtt találkoztam először, és megerősített abban az elképzelésemben, hogy a világról, tág értelemben vett metafizikai szempontból, azt feltételezhetünk, amit csak akarunk. Most arról szeretnék írni, hogy Russell gondolatmenete miért is annyira kellemes számomra, mint agnosztikus gondolkodású ember számára.

Előrebocsátom, hogy a következő pár sor nem hivatott általánosságokat megfogalmazni valamennyi magát agnosztikusnak valló személy gondolkodására nézve. Sőt, a szubjektív tartalmakat (amik az alábbiakat igen erősen áthatják) tekintve bármit is megfogalmazni leginkább az én gondolkodásom kapcsán hivatott. Önelemzés, csak a szokásos.:)

Ami miatt tehát Russell gondolatmenete különösen kellemes és kedves a számomra, az a fantázia előtt általa (is) megnyíló végtelen játéktér. (Ez a játéktér természetesen akkor is végtelenül nyitottnak lenne képzelhető, ha Russell egy szót sem írt volna teáskannákról és hasonlókról; a teáskannás gondolatkísérlet csupán segítséget nyújt a témába vágó további elmélkedésekhez, újdonságot nemigen tár fel.) Ha, Russell-t követve, feltételezzük, hogy a világ egy bizonyos értelemben végtelenféleképpen működhet, azzal utat nyitunk a képzeletnek, az elme csapongó játékainak. Egyben a reménynek és a kétségbeesésnek is. A világot, a jelenlegi szellemi látóterünkön túl, tetszés szerint képzelhetjük jónak és/vagy rossznak, egyszerűnek és/vagy bonyolultnak, benépesíthetjük a nekünk tetsző vagy éppen nem tetsző entitásokkal (a világot tartó teknősbékákkal, láthatatlan rózsaszín egyszarvúakkal, istenekkel, démonokkal, a világ lényegét képező almacsutkákkal és bármi mással, ami csak eszünkbe jut), vagy, nemes egyszerűséggel, valamilyen leleményes furfanggal az egész világot beleágyazhatjuk a semmibe. A lehetőségek tárháza végtelen; mivel egy bizonyos, szellemi értelemben vett "távolságon" túlra nem terjed ki a "látásunk", az ezen kívüli tartományokat gondolatban éppen úgy alakíthatjuk, ahogy az adott pillanatban kedvünk van hozzá.

Ezekben az általunk alkotott képekben - nem kell hinnünk. Hiszen az egész csak játék, saját magunk vigasztalására, elszomorítására vagy egyszerűen csak szórakoztatására kieszelt fantáziavilág. De éppen ez a szabadság, az önfeledt játék lehetőségének a felfedése az, ami miatt Russell teáskannája figyelemreméltóvá válik, legalábbis számomra. Ha az ő gondolatmenetét következetesen követjük, hamar rájövünk, hogy játszhatunk. Ahogy arra is, hogy, bár csodás, de egyben nagyon is kemény, felnőtt játék ez. Hiszen a szabadság, a játszadozás lehetősége ott lesz adott, ahova a tudásunk, különböző okokból, (még) nem terjed ki, és ahova talán soha nem is fog. Végső soron tehát a játék, ami Russell gondolatmenete nyomán feltárul előttünk - édes, de keserédes. Azt teszi széppé és szórakoztatóvá, ami egyébként a legnagyobb fájdalmunk forrása is lehet: a tudás hiányát.

"Homok a szélben..."

Ugyan valamiért (leginkább azért, mert a blogok elvileg a saját gondolatainkról szólnak) én sem szeretem más blogokon a Youtube-ra linkelő bejegyzéseket, de ezt most felütésként beszúrom ide, mert ez a dal volt, néhány más tényező mellett, a bejegyzés ihletője.

Bár általam igencsak sokat tárgyalt téma, valószínűleg nem gondolkodnék ennyit a halálon, ha nem jött volna ennyiszer szembe velem az utóbbi idők során; idős embereket, továbbá egy számomra kedves idős állatot is magával ragadva. Kit így, kit úgy. Néha szinte megdöbbentett, milyen könnyű meghalni, mennyire nem tűr ellentmondást a test, ha lejár az ideje. Vajon ha én testemmel mi lesz, ha az enyém is lejár?

Úgy képzelem, (sőt, szeretném,) hogy elégetik és szétfújják majd azt, ami marad belőlem. Nem azért írom le ezt ide, mert különösebben morbidnak vagy depresszívnek szeretnék tűnni, hanem mert rájöttem, hogy ez a kérdés - a saját testtel kapcsolatos kívánságok kérdése - nagyon is szervesen kapcsolódik ahhoz, amit a világról egyébként is gondolunk. Én azt szeretném, hogy, ha eljön az ideje, porrá égessék a testemet, és szétszórják a szélben, belemossák a földbe. Azért, hogy semmi se maradjon utánam. Nem, mintha gyűlölném az életet - úgy gondolom, az túlságosan heterogén ahhoz, hogy egyszerűen csak szeretni vagy gyűlölni lehessen -, de egy olyan világban, amelyben emberként nem lehet igazi kapaszkodót találni, cserébe én magam sem szeretnék nyomot hagyni. Ez egyrészt lázadó gesztus, másrészt pedig nem áll rendelkezésemre olyan igazság, amihez viszonyítva a "nyomhagyást" nyugodt szívvel megtehetném. Ha hívő lennék, valószínűleg vágynék arra, hogy egy test maradványai, egy síremlék, néhány fénykép és egyebek emlékül maradjanak azután, hogy léteztem. Egy hívő számára van értelme az életnek és az élet utáni emlékhagyásnak. Agnosztikusként nincs - nem tagadó, hanem válaszhiányos értelemben nincs. Ez esetben pedig hadd legyek inkább csak "homok a szélben", a vízben, a földben. Hadd tűnjek el nyomtalanul és láthatatlanul, magammal rántva a saját soha meg nem válaszolt kérdéseimet is.

Egyébként is közel áll hozzám ez a "homok a szélben"-elképzelés. Az ok, érdekes módon, az élettel kapcsolatban is ugyanaz, mint amit a halálról szólva már leírtam: a választalanság. Egy olyan  életben, amelyben nincsenek számomra elérhető válaszok, cserébe viszont a végén ott van a legnagyobb béklyó, a biztos halál, hadd legyek legalább az életben szabad. Nem írom azt, hogy teljesen szabad, mert az lehetetlen. De lehessek szabad szellemben, szívben, választásokban. Hadd ne béklyózzon meg senki és semmi, és hadd ne legyek én magam sem béklyó másoknak. Hadd ne éljem az életemet ostoba, senki által komolyan át nem gondolt elvárások, normák előtt megalázkodva; és hadd legyen minden döntés, amit meghozok, szabadon hozott áldozat mindannak az oltárán, amiben a teljes választalanság közepette és hatására hinni tudok. A kérdésekben és a figyelemben. Leginkább.

"Ha nem lennék szabad, élni sem tudnék..." Sem élni, sem nyugodtan meghalni, azt hiszem.

Karate

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kamaszlány, hosszú kezekkel-lábakkal, jóval egyhetven feletti testmagassággal (mely tulajdonságai felnőttkorára is egytől egyig megmaradtak). Tizenöt éves volt, mikor az orvosa homlokráncolva felszólította az intenzív sportolásra a kosaras alkatából származó gerincferdülése kikupálása végett. Mivel a lány, alkatának ellentmondva, futva menekült a labdáknak (bármilyennek) még a gondolatától is, fogta magát, és elkezdett karateedzésre járni. 

A lányból nő lett, tizenöt helyett huszonhárom éves. Egyébként én lennék. Csakugyan fél fejjel elnézek az átlagos nők feje fölött, és csakugyan jártam karateedzésre, három éven keresztül. Most arról szeretnék írni, hogy milyen hatással is volt ez a sport a személyiségem fejlődésre.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem gondolkodós blog ez véletlenül? Mit keres itt a sportpszichológia, még ha lebutított formában is? Nem is olyan keveset. Azt hiszem, ahhoz, hogy az embernek, ha már indíttatást érez magában a hitnélküli - mondjuk agnosztikus - életre, ahhoz, hogy ezt ténylegesen meg is tudja valósítani, igen-igen nagy akaraterőre van szüksége. Ezt pedig remekül el lehet sajátítani az olyan keleti harcművészetek gyakorlása révén, mint éppen a karate.

Mert hit nélkül - mármint tényleg bármilyen metafizikai jellegű hit nélkül - élni nagyon sok kellemetlenséggel jár. Például azzal, hogy az embernek folyamatosan döntéseket kell hoznia olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekre mások, egyszerűen a hitükből fakadóan, kapásból "tudják" a választ. Mert szembe kell tudnia nézni a legszörnyűbb félelmeivel is, mégpedig kapaszkodó, mentőöv, segítő kéz nélkül. Mert a hitetlen ember nagyon egyedül tudja magát érezni a világban - aminthogy egyedül is van, egyetlen többé-kevésbé bizonyosságnak nevezhető tudásával, hogy, ha más nem is, az ő gondolatfolyama bizony létezik.

De miért segít mindennek elfogadásában a karate? Talán a szellemiség miatt? Meglehet, azonban abban az iskolában, ahova én jártam, szó sem volt szellemi oktatásról. Helyette viszont szó volt a saját test fölötti olyan kemény kontroll kialakításáról, ami csak a szellemi működések szintén szigorú szabályozásával keresztülvihető.

A karate egy rendkívül fájdalmas sport. Nem igazán a küzdelem közben elszenvedett sérülések fájnak, hiszen, legalábbis azon a szinten, ameddig én eljutottam, a küzdelmek meglehetősen kontrollált körülmények között zajlanak; nekem például sosem származott a sportból súlyosabb sérülésem. Viszont maguk az edzések, a különböző technikák begyakorlását szolgáló ún. formagyakorlatok... azok kegyetlenek. Ha a kedves Olvasó nem próbálkozott még harcművészettel, kérem, képzeljen el másfél órát úgy, hogy néhány kisebb szünetet leszámítva minden izmát előre meghatározott pozíciókba rendezve, többnyire megfeszítve kell tartania. Vagy képzelje magát másfél olyan órába, amely során ezerszer (szó szerint) elismétli ugyanazt az ütés-rúgás kombinációt. Netán csak negyedórát majdnem hasonfekve, angolspárgában. Talán sosem fogom elfelejteni az akkori mesterem szavait, melyekkel engem és a társaimat illetett mindezen gyakorlatok elvégzése közben: "ha már úgy érzed, hogy nem bírod tovább... tegyél rá még egy lapáttal".

A példákat nem folytatom, pedig még lehetne. Ha szörnyen is hangzanak a fentiek, elárulom, hogy imádtam karatézni. Na, nem azért, mert különösebben kedvelem a testi fájdalmat. De ez a fajta fájdalom olyan kitartásra, önkontrollra nevelt, amit nem hiszem, hogy máshol megtanulhattam volna. Az ott elsajátítottakat ma szellemi téren kamatoztatom. Amikor úgy érzem, szükségem lenne a hitre - bármilyenre - az emberi lét, a bizonytalanság, a haláltudat elviseléséhez, azzal a gondolattal hessegetem tovább a hitvágyamat, hogy hiszen nincs is miért hinnem. Ha pedig így van, akkor saját magamnak és másoknak is tartozom annyival, hogy nem ringatom magam hamis illúziókba, és nem próbálok másokat is az így kialakítható illúziók bűvkörébe vonni. Ahhoz, hogy ellenálljak a hit kísértésének, nagyon gyakran betonkemény akaratra van szükségem. A karate volt az, ami segítette bennem az ehhez szükséges képességek kialakítását. 

Ha másért nem, már ezért érdemes volt karatéznom.

Motivációk

Mióta az elmúlt időkben kapcsolatba kerültem néhány hozzám többé-kevésbé hasonlóan "hitetlen" (inkább: hitmentes? hit nélküli?) emberrel, elgondolkodtam azon, vajon milyen motivációk állnak az ilyen típusú világnézetek mögött. A hit motivációiról ugyanis könyvtárnyi irodalom szól, a hitetlenség viszont valamiért marginális, keveseket érdeklő téma maradt.

Most a saját motivációimat szedem össze. Arról, hogy milyennek érzem a saját világnézetemet, már sokat írtam (a legjellemzőbb kifejezések ezzel kapcsolatban az agnosztikus, ignosztikus, gyenge agnosztikus voltak, néhány olyan jelzővel kiegészítve, mint az önkritikus vagy az önző; a blogot böngészve még több hasonló található itt-ott szétszórva). Éppen ezért ezzel most többet nem is foglalkozom. A saját hitetlenségem motivációit illetően a következőket tartom a legfontosabbnak:

• Traumatizáló haláltudat: Arra, hogy a "trauma" szó mennyire alkalmas a saját haláltudattal kapcsolatos élményeim leírására, csak nemrég jöttem rá. A halál gondolata gyakorlatilag azóta pánikreakciót vált ki belőlem, mióta egyáltalán tudom, mi az. A megsemmisülés, az ismeretlenség és az örökkévalóság iszonyata egyszerre jár át a halálra gondolva, kimondhatatlan félelmet és a teljes reménytelenség (hiszen a halál elől nincs hova menekülni) érzetét keltve bennem. A haláltudat traumatizáló hatása volt ugyanakkor az, ami - azáltal, hogy befészkelte, mi több, bebetonozta magát a mindennapi gondolkodásomba - létrehozta bennem a tudásvágyat, a nagyon tág értelemben vett filozófiai érdeklődést.
• Isten: Kicsit ellentmondásos második motivációmként Istenről írnom, hiszen a bejegyzés és maga a teljes blog is a hitetlenségemet hivatott kinyilatkoztatni. Ez a hitetlenség azonban esetemben csak néhány (4-5) éves múltra tekint vissza; előtte hívő, egészen pontosan amolyan kételkedő, kereső hívő, szépen szólva agnosztikus teista voltam. A halálfélelem és a vágy, hogy a világ mögött célt találjak, hihetetlen erővel hajtott az istenhit felé. Sokáig sikeresen. Elég sajátos, és, mint utólag rájöttem, hibás logikai úton sikerült, ha nem is bizonyítanom, de eléggé valószínűvé tennem a magam számára azt, hogy Isten létezik. Hittem, hogy a világ az Ő boldogságát szolgálja, és én pedig szerettem Őt. (Érdekes módon az Istenbe vetet hitem elvesztése időben egybeesett azzal, amikor valaki egészen mást kezdtem el szeretni. Az a megtépázott, deresbe hajló halánték egy idő után elkezdett többet jelenteni az alig húszéves szívem számára, mint egy fantáziafigura. Most is többet jelent.) Az érettségi bizonyítványomat aztán már agnosztikusként vettem át. Ekkorra, sok év után, végül elvesztettem a hitemet, de Isten, a Belé vetett hit lenyomata - reményként, hajtóerőként és más kellemes érzések formájában - azóta is megmaradt bennem, és beépült a ma is vallott agnosztikus nézeteimbe.
• Küldetéstudat: És hát igen... Ezt egy kicsit szégyellem is leírni, de itt van az agnosztikus nézeteim mögött rejlő harmadik motivációs faktor is - a küldetéstudat. Jól képzett pszichológusok nyilván meg tudnák mondani, miért olyan fontos a számomra, hogy valami egyedit, utánozhatatlant hajtsak végre, teljesítsek valamilyen csak általam megoldható feladatot. Mindenesetre elég erősen érzem azt, hogy a világ iránt az első két motivációm nyomán kialakult olthatatlan érdeklődésem, nyitottságom célja a megismerés egy olyan fokára eljutni, ahol mások számára is újat, megvilágító erejűt mondhatok a z ismeretlen mindenség működéséről. Ezt nem kell feltétlenül metafizikai értelemben érteni. Két nagy kedvencemet, Camus-t vagy Foucault-t tudom példaként felhozni, akik szintén nem metafizikai, de mégis absztrakt, tág értelemben vett filozófiai értelemben tettek le az asztalra valami nagyon fontosat (Camus az abszurdot, Foucault a posztmodern szemléletmód egy jelentős szeletét). Agnosztikus "gondolkodóként" (az idézőjel dupla és hatalmas) valami ilyesmit szeretnék elérni én is, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy alkalmas is vagyok rá.

Furcsa dolog a halál. Néha olyan csendesen, szelíden közelít, hogy az embert nem ijeszti meg jobban, mint egy fejfájás vagy nátha. Mutatja ugyan bizonyos jeleit annak, hogy jönni készül, megérkezve mégis puha, alig észrevehető mozdulattal zárja le örökre a haldokló szemeit. Aki tegnap talán még azt hitte, élni fog.

Ha kikapcsolnám a számítógépet, amin írok, eltűnne a képernyő tartalma, megszűnne a halk zúgás. Vérfagyasztó, hogy, úgy látszik, nem történik más akkor sem, ha egy emberen nyomja meg a halál keze azt a bizonyos gombot. Sokáig nem akartam elhinni, és ma sem szívesen hiszem el, hogy csupán gépek vagyunk, melyek egy bizonyos jelenségegyüttes produkálására képesek. De nem, nem sokkal többre, mint a számítógép képe, zúgása, a háttérben zajló műveletei. Ha meghalunk, számunkra többé nem lesz semmi. Még örök sötétség sem, mivel mi magunk fogunk megszűnni - a jelenségegyüttes, amiről azt álmodjuk, mi vagyunk.

A halál gondolata végigkíséri az életemet. Folyamatosan traumatizál, mióta csak tudom, mi az. Hinni könnyű; rá-rádöbbenni, hogy a halállal kapcsolatban nincs okunk bármiben is reménykedni... az nagyon nehéz. 

Jobb szó híján - avagy: Önkritikus, önző, gyenge agnoszticizmus

Újabban keveset írok ide, pedig az élményeim száma és mélysége annál nagyobb. Ahogy a bizonytalanságomé is.

Önelemző poszt következik, melyet elsősorban magamnak írok, és melyben előre nem látható terjedelemben fogom fejtegetni, mire is jutok mostanában agnoszticizmus-téren. Az agnoszticizmus fogalma nálam bizonyos értelemben monománia tárgya, annál fontosabb értelemben azonban szimbólum. Mindannak a szimbóluma, amit a világról gondolok.

Jobb szó híján azt mondom, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. És jobb szó híján azt is megállapítom, hogy ez az attitűd nem más, mint egy egyszerre önző és önkritikus, gyenge agnosztikus gondolkodás lenyomata.

Unalmas leszek - a fenti kijelentéseim egyes elemeit fogom elemezgetni. Így segítem magamat a megértésben, pontosabban a megértés hiányának mélyebb tudatosításában.

Azt írtam, metafizikai szempontból nem hiszek semmiben. Miért pont metafizikaiból? Azért, mert pillanatnyilag nem tudok jobb kifejezést mindarra, amivel kapcsolatban a bizonytalanságom, a bizonyossághiányom meghalad egy kritikus értéket. A metafizika szót valami hasonlóra szokás használni, így én sem kerestem tovább (ez kényelemszeretet?). És miért nem hiszek semmiben metafizikai szempontból? Na, ez már érdekesebb kérdés.

A hitet jelen keretek között úgy fogom fel, mint egy a teljes tudáshiánytól a biztos tudásig terjedő skála egy köztes pontját. Természetesen nem csak így lehet tekinteni a hitre, sőt, a megközelítésem egy sokdimenziós probléma egy dimenzióra redukálása, én most mégis így értelmezem. Ha tetszik, a bizonyosság egy fokozataként. Nos, nekem ilyenem nincsen. Semmivel kapcsolatban, amit (egyébként általam is érzékelt logikai körbenforgással, ami azonban talán nem veszélyezteti a megértést) az előbb a metafizika hatáskörébe soroltam. Legalábbis így gondolom... vagy így szeretném gondolni.

Ha valamire kevés hajlandóságot mutatok, az az, hogy kívülről jövő gondolatokat feldolgozás, emésztés, kritika nélkül építsek be a saját gondolatvilágomba. Ha azt mondják: higgy - alapjaiban kérdőjelezem meg a hitet. Ha az mondják: ne higgy - elgondolkodom, hogy vajon tényleg nincs-e miben. Talán lenne is... A sorsról, a véletlenekről gondolkodva néha megcsap a kívülről irányítottság szele. Szellője. Majd tovább is áll, bennem csupán egy fázós borzongást hagyva. Néha el tudnám képzelni, hogy a világot irányítja valaki. A mi világunkat. És itt van a bökkenő: ha el is hinném, hogy van valaki, aki kedve vagy valamilyen szabályrendszer szerint/révén manipulál a minket körülvevő mindenséggel, még mindig nem állítottam túl sokat, már ami a metafizikát illeti. Ha van Valaki a világ mögött, honnan tudjuk, hogy nincs-e valami mögötte is?! Gond nélkül lehetünk egy számítógépes szimuláció, egy kísérlet, egy játék eredményei - de azokat, akik minket potenciálisan megalkottak, vajon ki alkotta? Van-e velük kapcsolatban értelme alkotásról gondolkodni? Hát ok-okozati viszonyokról?...

Egyébként is szeretem a kozmológiát. Érteni persze nem értem, éppen ezért kockáztathatok meg olyan elképzeléseket, hogy a véletlenek, a sors furcsa és kívülről jövőnek érzett fordulatai esetleg csak az anyag szerkezetében rejlő sajátosságokkal magyarázathatók. Talán azáltal, hogy a világ fizikai felépítése - minden külső ok nélkül - olyan, amilyen, szorosabban vagyunk egymáshoz és a világ más objektumaihoz kapcsolva, mint azt gondolnánk. Talán az idő linearitása is másképp, több olyan egybecsengést produkáló módon értelmezendő, melyekre naivan azt mondanánk: csak egy külső Valaki műve lehet. Ha így van, semmi szükség olyan minket megalkotó entitásokat feltételeznünk, akik aztán, legalábbis a mi szemünkben, maguk is feloldódnak a rajtuk túli bizonytalanságunkban. Ezt végiggondolva már kevésbé csábít a gondolat, hogy mégis engedjek a hit borzongatásának.

És persze az is igaz, hogy semmi kedvem hinni. Számomra a metafizika kapcsán az egyetlen megnyugtató, kényelmes és egyben végtelenül motiváló érzés a teljes bizonytalanságé. A semmiben sem hívésé. Nem akarom tudni, hogy van valaki, aki minden gondolatomat felügyeli. Nem akarom tudni azt sem, hogy az élet, a tudat és maga az egész világ is egyszer a még jéghidegnek sem nevezhető semmi martaléka lesz. És főként nem akarok olyan dolgokat tudni vélni, melyek - észrevehetően vagy észrevehetetlenül - maguk is potenciálisan tévesek. A bizonytalanság ezerszer jobb, mint a csalódás. A bizonytalanság ezerszer szerethetőbb, mint a bizonyosság, főleg, ha az utóbbi végül még hamisnak is bizonyul. Metafizikai szempontból nem hiszek semmiben, és/mert(?) nem is akarok hinni. Ez önzés. Az önzés megállapítása, a bizonytalanság kényelmes voltának tudatosítása melletti folyamatos kutatás pedig önkritika. Önző és önkritikus agnosztikus vagyok.

És persze gyenge. Fogalmam sincs, másoknak milyen hitek, bizonyosságok adatnak meg, vagy éppen melyek nem. Számomra ez is a metafizika része. Egyre inkább csak akkor érzem magam biztos terepen, ha magamról beszélek. Vagy még akkor sem.

Gondolatok szeretet-témában

Ennek a posztnak a kapcsán eszembe jutott egy idézet, amit hozzászólásban rögtön le is írtam, de gondoltam, itt is közkinccsé teszem. A néhol talán kissé túlzó jelleg ellenére szerintem annyira igaz. Az "én", az ego olyan érték, amit teljesen feladni valaki más egojáért őrültség, sehova sem vezető, káros.

"(...) több módja van az öngyilkosságnak. Az egyik a teljes odaadás, saját személyünk kikapcsolása. (...) akkiket egy nagy szerelem elfordít a személyes élettől, azok talán gazdagabbak lesznek, de választottjukat egész biztosan elszegényítik. Egy anyának, egy szenvedélyes nőnek mindig kiszárad a szíve, mert elfordul a világtól. Egyetlen érzelem, egyetlen lét, egyetlen arc, de mindent felfal a szenvedély." 
(Albert Camus: Sziszüphosz mítosza)

Dolgoznom kéne, de ezt muszáj...

Eskü', nem az igénytelenség vagy a lustaság írat velem ilyen rövidke bejegyzést (ahogy a friss hozzászólásokra is nemsokára reagálni fogok, csak legyen már kész ez a meló), de ezt tényleg muszáj kitennem. A felsorolt itemek közös tulajdonsága: semmi okunk nincs feltételezni a létezésüket. A pirosét sem...

Na jó, megint tévedtem. Új blog sztornó. Régi blog marad. Nem menekülök el megint valami illetve valaki elől, aki most történetesen önmagam lennék. Csak, ugye, régebbi kiadásban.

Új bejegyzések elvileg egy vizsga- és egy melóegységnyi távolságban. Addig is itt egy kis gondolat, ami engem mostanában foglalkoztat, hát foglalkoztasson mást is. Camus, természetesen. Éljen a monománia.

"He says that if truth does exist, it can only be unacceptable. Why? Because it is unjust. The struggle between truth and justice is begun here for the first time; and it will never end."

(Magyarul: "Azt állítja [ti. Ivan Karamazov], hogy ha létezik igazság, az csak elfogadhatatlan lehet. Miért? Mert igazságtalan. Az igazság és az igazságosság közötti küzdelem itt vette kezdetét, és sosem ér majd véget." Albert Camus The Revolt c. munkájából idéztem.)

Költözés

Biztosan észrevettétek, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen lecsökkent a blogírói aktivitásom. A jelenség nem véletlen, olyan változások állnak mögötte, amik a bejegyzések ritkulásánál nagyobb váltásra késztetnek: költözésre.

Úgy érzem, egy ideje kezdek meghasonlani azzal a másfél évvel ezelőtti önmagammal, aki elkezdte írni ezt a blogot. A legfontosabb változás nagyon röviden összefoglalható: rádöbbentem, hogy mennyivel okosabbnak gondoltam magam, mint kellene. A nézőpontom bizonyos szempontból meglehetősen zavaros volt, ehhez képest viszont sok olyan kijelentést megengedtem magamnak, amit még érlelnem kellett volna. Az áttörést ez a cikk hozta meg, amit ezúton is szeretnék megköszönni. Az ebben leírtak, ha nem is egyeznek teljesen a mostani véleményemmel, arra mindenképpen rávilágítottak, hogy melyek azok a pontok, ahol túl messzire rugaszkodtam és/vagy amelyeket nem tisztáztam magamban eléggé. A blognak is nevet adó (agnosztikus) világnézetem nem változott, a nézőpontom, az ismeretelméleti alapjaim azonban igen. Köszi.

A másik fontos változás nem közvetlenül szellemi, noha ezt a területet sem hagyja érintetlenül. Mindezidáig előszeretettel elzárkóztam az élet kézzelfogható valóságától, inkább az elvontat, semmint a konkrétat kutatva. Az élet azonban, ha használhatom ezt a megszemélyesítést, mostanra megelégelte a dolgot, és figyelmet követel magának. Pillanatnyilag - szerencsére - nem annyira, hogy az elvont gondolatok világát teljesen odahagyjam a kedvéért. Érdekes módon ez az újfajta figyelem az absztrakció szintjén is új felfedezésekhez vezet. Az irányt azonban, amerre ezek az új felfedezések visznek, egyelőre nem ismerem.

A harmadik változás az attitűdjeim szintjén következett be. Ez a blog, bár nem mindig nyíltan, nagyon sok fájdalmamat magába szippantotta. Ezekkel naponta-néhány naponta újra szembesülni nem éppen lélekemelő dolog, sőt, kifejezetten bénító. Amellett, hogy ezen fájdalmaknak a feldolgozását szeretném más, nem írásos alapon működő mechanizmusokra bízni, egy új lehetőséget is látok magam előtt: a stagnáló önkínzás helyett valami produktívabbal szeretnék foglalkozni, egészen pontosan több olvasással és az olvasottak alapos feldolgozásával.

Ez a produktivitás-igény, összekapcsolódva a fenti felismerésekkel, ki is jelöli a blog folytatásának az irányát: egy új, elsősorban az olvasmányélményeimre épülő és az azokból fakadó gondolataimat rögzítő blogot szeretnék nyitni. A mostani blogot nem szándékozom törölni, hiszen egyrészt számomra is viszonyítási pontot jelent, másrészt talán lesznek, akik a későbbiek során még találnak rajta nekik tetsző írásokat. Az új blogban viszont már a mostani tapasztalataiból tanulva szeretnék tevékenykedni: kevesebb megalapozatlan "okoskodással", az önkínzás helyett az olvasásból merítve. 

Az új blog terveim szerint hamarosan (a vizsgáim és néhány határidős munka lecsengésével) elindul. Akit érdekel, egy külön bejegyzésben meg fogja találni az oldalra vezető linket. Addig is: ha valakinek esetleg javaslata, ötlete lenne az új bloggal kapcsolatban, esetlen megjegyzése a mostani kapcsán, szívesen fogadom!

Már nem szoktam imádkozni - gondolkodni szoktam.

Politika

Társadalomjobbító kedvemben vagyok. Na, nem mintha ez önmagában túlságosan messzire vezetett volna valaha is, de a szakmámból adódóan talán egy kicsit még meg is engedhetem magamnak. Csak a spekuláció szintjén, na. Ezen szándékom első kivetülése saját magam elhelyezése lesz a politikai gondolkodás egyik lehetséges skáláján - a bal-jobb skálán. A gondolatmenet nem lesz teljesen független a blog témájától, sőt. Aktuálpolitika ellenben kizárva.

Hát szóval hol is állok én ezen a bizonyos skálán? Vegyünk pár alapvető "értéket", nézegessük meg őket alaposan, aztán vonjuk le a megfelelő következtetéseket.*

• Vallás: Nos, bár ez az első jelenség, amit vizsgálni szándékozom, be kell vallanom, nem igazán tudom hova tenni. Eddig nem fújtam a vallásokra, csupán érdektelennek tekintettem őket - mostanában azonban kezdem belátni, hogy ténylegesen kártékonyak. Talán nem lennének azok, ha csupán hiedelemrendszerek megfogalmazására korlátoznák a tevékenységüket. Attól a ponttól azonban, hogy irracionalitásra alapozott és kötelezővé tett életvezetési szabályokat zúdítanak a híveikre, már megkérdőjelezhető a tolerálhatóságuk. A szellemi ellustulás és az egyéniség leépítésének kitűnő eszközei - egyre inkább ezt látom bennük. Szóval ezt inkább "ne".
• Család: Aligha tudok elképzelni olyan emberi intézményt, ami korcsabb, lélekölőbb, visszataszítóbb lenne a családnál. Erre kategorikus "nem"-et tudok mondani bármikor. Hozzáteszem, a többé-kevésbé hagyományos magcsaládnak számos élhetőbb alternatívája is elképzelhető lenne, ami talán kevésbé építené le önnön tagjait.  A megvalósítás azonban túl sok erőfeszítést, non-konformizmust, bátorságot igényelne. Sajnálatos.
• Nemzet: A számomra totálisan érthetetlen kategória. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy vajon miért kéne közösségi érzéseket táplálnunk azokkal, akikkel egy ország határai között élünk. Az egyes országokban élők olyan sokszínűek (különösen, ha többmilliós országokról beszélünk), hogy őket pusztán az állampolgárság alapján egybe gyúrni szerintem lehetetlen. Tehát "nem"-et mondok a nemzet (szerintem) nemlétező értékére is.

Oké, az egyik oldalról jól láthatóan kibombáztam magam. És mi a helyzet a másikkal? Hát itt van a bökkenő.  A szavazójog megkapása után évekig baloldalinak mondtam magam, büszkén lobogtattam a megfelelő sajtótermékeket az utcán stb. Na, ez a bizonyosságom mára megszűnt. Behúztam magam valahova középre, de úgy, hogy igazából a inkább tagadásaim, nem pedig a helyesléseim jelölik ki a skálán elfoglalt helyemet. Lássuk, miért is:

• Szabadság: Na, ez nagyon fontos. Tényleg az. Az egyén szintjén. A gondolkodásén. Ha a gondolkodás nem szabad, az én szememben megszűnik az ember. Erre - kivételesen - "igen" a válaszom.
• Egyenlőség: Ez már érdekesebb kérdés. Alapvetően ezt is helyeselném, ha szép lassan nem látnám át a dolog gyakorlati következményeit. Merthogy legalábbis a jelenlegi  társadalmi berendezkedés mellett igenis folyamatosan kitermelődnek az ostoba, a tartás nélküli, a - mit szépítsem - alacsonyabb rendű emberek. Ha őket egyenlően kell kezelni a többiekkel, az bizony csak egy alacsonyabb szinten való nivellálódás révén érhető el. Csak egy példa: a közoktatásban eltöltött éveim egy bizonyos (nem kis) hányadát képregények rajzolgatásával töltöttem, arra várva, hogy gyengébb képességű társaim egyenlőek lehessenek... ez bizony elvesztegetett idő volt. Az élet más területeiről hasonlók képzelhetők-mondhatók el. Az egyenlőség pártolása helyett tehát a magam részéről inkább valamilyen meritokratikus álláspontot foglalok el. Ez nem éppen baloldali hozzáállás.
• Szolidaritás: Ugyanaz a véleményem, mint az előző pontban. A szolidaritás legfőbb feladata az egyenlőség lehetőségének megteremtése lenne, a kettő tehát nem válik szét egymástól élesen. Természetesen a szolidaritás bizonyos formái nem elvetendők: valamilyen ideiglenesen fellépő vészhelyzetben segíteni másokon nagyon is szép dolog. Ám eleve, menthetetlenül selejtesebb emberek "felemelésén" fáradozni naponta - ez roppant módon kontraproduktív. A "gyengébbeket" nem kell eltaposni, de hogy a társadalmi működés jelentős része az ők felemelésükre koncentráljon... ez elég erős ellenérzéseket vált ki belőlem. A szolidaritás egyes formáira tehát "igen", másokra "nem" a válaszom.

Ilyen módon tehát egy a szabadságot abszolút, a szolidaritást relatív értéknek tekintő, meritokratikus vonásokat hordozó álláspontra helyezem magam. Valahova középre. Az álláspontom nem tökéletesen kiforrott - hiszen én is csak mostanában vettem észre magamon az ez irányba történt elmozdulást - és érzékelten provokatív. A leírt álláspontnak megfelelő társadalomkép (melyet egyelőre nem fejtenék ki részletesen, de talán majd legközelebb) megvalósulása ma még csak a fantázia szintjén élő változtatásokat igényelne. Na de erről majd máskor.

*Ja... illene megjelölni valamilyen hivatkozást arra vonatkozóan, hogy mégis miért pont ezeket az értékeket tekintem az egyes politikai oldalak fő jellemzőinek. Nekem ilyenem is van:) - Vernon Bogdanor Politikatudományi enciklopédiája. Kiadót, kiadási évet most lusta vagyok megkeresni, de higgyétek el, hogy ezt használtam...

A tudás öröme

Az utóbbi időben cseppet eltűntem, ami mögött egy kisebb fajta munkaerőpiaci ámokfutásom áll. (Esetleges egyetemista olvasóim figyelmébe: ha egy mód van rá, nappali tagozat mellett ne vállaljatok el két párhuzamos állást, mert az nem egészséges.)

Így a vizsgaidőszak közeledtével szerencsére újra "rákényszerülök", hogy rendszeresen időt fordítsak a komolyabb tanulásra. Az idézőjelet nem véletlenül írtam - szeretem, amivel foglalkozom, a gyakorlati megvalósítás és az elméleti megismerés szintjén is. Az efölötti furcsa kis jó érzésem arra sarkallt, hogy végiggondoljam, miért is jelent számomra örömöt, ha tanulhatok.

Nem szándékom mély ismeretelméleti fejtegetésekbe bocsátkozni a tudás természetéről - leginkább azért nem, mert a háttérismereteim ezt egyelőre úgysem teszik lehetővé. A mondandóm egyszerű és szubjektív: a tudásszerzés számomra, legalábbis a megélés szintjén, kvázi szakrális tevékenység. Nem abban az értelemben, hogy valamilyen transzcendens entitással segítene kapcsolatba lépni (az utóbbiról való gondolkodást, köszönhetően néhány jogos és azóta alaposan át is gondolt kritikának, mostanában amúgy is igyekszem ésszerű és ezért viszonylag szűk keretek közé szorítani). Abban az értelemben, hogy a "profán", a naponta szembejövő, a felszínes, az egyértelműnek tűnő és megérteni mégsem kívánt szintjéről annak ellentétéhez, a "szent"-hez közelít. Ahhoz, amit nem a köznapi érzékelés közvetít, ami minőségi vagy mennyiségi - erre mindjárt kitérek - szempontból több az előbbinél.

Hogy miért írtam, hogy minőségi vagy mennyiségi szempontú megítélésre van szükség? A tudás minősítését általában annak "mélységével" mérjük, vagyis úgy gondoljuk, hogy a valóság vertikális jellegű, és nekünk a felszínről a mélybe kell hatolnunk. (Most látom, hogy az egyik előző mondatomban én is ezzel a kifejezéssel éltem. Nem baj, hadd maradjon.) Ezzel szemben kedvenc Camus-m szerint a megismerés az emberi élet keretei között kizárólag horizontális lehet: csak több információmorzsát tudunk összegyűjteni a világról, részletgazdagabb képekké tudjuk összerakni őket, de a saját dimenziónkhoz (nem jó szó ez sem, de legalább érzékletes) képest semmilyen irányban nem tudunk elmozdulni. Nem tudom, a két szempont - a minőségi és a mennyiségi - közül melyik a jogosabb. Bizonyos elméleti megfontolásokból és némi tagadhatatlan elfogultságból jelen pillanatban talán az utóbbi mellett szavaznék.

Na de hogyan adhat bármely szempont szerint is többet a "profán" helyett a "szent"-re fordított figyelem? A mechanizmust nem ismerem, a hatást annál inkább. Azt a bizonyos kellemesen hűvös borzongást, amit az ember akkor érez meg valahol a rekeszizma környékén, ha megért valamit. Ha (dimenziószámtól függetlenül) a kép egy része összeáll. Ez az öröm olyan tiszta, olyan magával ragadó, olyan erősen motivál a megismerési folyamat folytatására, amilyet sehol máshol nem tapasztaltam még. Nem mondom, hogy nem ismerem az emberi kapcsolatok szépségét. Mégis úgy érzem, a tudás által adott éteri örömöt az emberi kapcsolatokból származó jó érzések nem tudják felülmúlni. Azok, hacsak valahogy át nem csapnak valami tőlük eltérő természetűbe (hiszen a kapcsolatok is adhatnak tudást), mindig profánok maradnak. A megismerés más. Végletesen önző (hiszen mi, a tudás ágensei szeretnénk tudáshoz jutni) és egyben végletesen önzetlen (mert, ha igazán csak tudni szeretnénk, arra nem a magunk gyakorlati haszna miatt törekszünk). A megismerés az emberi létezés számomra legnagyobb csodája.

Talán ilyesmikre gondoltak a történelem során mindazok, akik remeteként, szerzetesként, a világtól elvonult tudósként élték le az életüket. Vajon a mai, az egyszerű biológiai ösztönzők hatását mérhetetlenül felnagyító (amit pedig talán inkább korlátozni kellene...) marketing, az állítólagos időhiány miatti visszataszító leegyszerűsítések, a mindennapi élet szellemi igénytelensége és sivársága korában hol kaphat teret az a csoda, amit a megismerés jelenthet?!

Olvastam ma este egy nagyon jó kis írást. Gondoltam, még frissen belinkelem, hogy másoknak is okulására lehessen. (Remélem, a szerzőnek nincs ellenére - ha mégis, és erre jár, jelezze!) Íme:

http://ateistaklub.blog.hu/2013/04/27/a_vallasok_divergenciaja

Közhely, de mégis...

Gondolkodtam, hogy szenteljek-e pár sort ennek a kis élményemnek, de végül úgy döntöttem, hogy az általam hallott kijelentés nemes egyszerűsége folytán megérdemli, hogy a blogon is közzétegyem.

Történt ugyanis, hogy egy kisebb csoport tagjaként egy elég neves szociológussal egy bizonyos kérdés vizsgálatáról (egyébként a pártpreferenciákéról, de ez most nem számít) beszélgettünk, jócskán "belemenve" a dolog mélyebb bugyraiba. Mikor már valamennyien sikeresen elvesztettük az utolsó szál fonalunkat is, az illető (aki egyébként egy láthatóan hihetetlen szakmai tapasztalattal rendelkező, nagyon intelligens, késő középkorú úriember) az alábbi következtetés levonásával zárta a beszélgetést:

"A (társadalmi) jelenségek vizsgálatakor nem árt, ha néha a valóságot is figyelembe vesszük."

Na tessék. Még egy ekkora közhelyet, amiben mégis ennyi bölcsesség rejlik! A zárójelet én tettem az idézetbe, mert a kijelentést természetesen nem csak a társadalmi jelenségekre tartom igaznak. Annyira egyszerű az egész, és mégis olyan könnyen megfeledkezünk róla...

"Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

Újra egy Ady-idézet következik. A vágás teljesen önkényes - onnan kezdem a verset, ahonnan, ha én írtam volna (ami persze egy hihetetlenül valótlan feltételezés:D), kezdődne. Bár őszintén szólva kissé lusta voltam utánanézni, gondolom, Ady a világháború alatt és miatt vethette papírra ezt a verset. Én csak a szofisztikáltan emberi állapotnak /conditio humana-nak/, egyébként meg számos választékos és kevésbé választékos névvel illetett létélménynek a megszólaltatására használom.

Naponta látom, és egyre inkább értem, hogy mindaz, amit az emberi élet jellegével, lehetőségeivel kapcsolatban hittem, tudni véltem, néhány morzsányi talán-létező igazságot leszámítva merő hazugság. Hogy ez élet nem olyan, amilyennek hittem. A mindent átható szocializációs hatások eredményeképpen az emberi létezésről kialakuló kép a fejünkben pusztán egy tetszetős légvár. A megszorításokat, a mozgásterünk nagyon is szűk határait csak akkor vesszük észre, ha valamilyen okból értelmezni kezdjük a lehetőségeinket; ha nem csupán beszívjuk azt, ami a külvilágból áramlik felénk, hanem elemezni is próbáljuk. Ebben a komoly részben hazugságból felépített világban eltörpül, rosszabb esetben el is veszik az, amiért az emberi élet értékes lehet - és legfeljebb csak apró darabokban vagy a múlt több évszázadának-évezredének áttekintésével találhatjuk meg újra. Az "itt és most" helyett egyre inkább csak a türelemre intést, a "biztos" helyett a "talán"-t, a "minden" helyett a "részlegesség"-et érzem elérhetőnek; noha mindeddig ennek ellenkezőjét hittem valóságnak.

Húsz meg pár év kevés volt ahhoz, hogy ezt megemésszem, de még ahhoz is, hogy megértsem. Kimondom, leírom; de elhinni, tényleg elhinni azt, hogy így van, nem tudom és nem is akarom.


"Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

Abszurd és agnoszticizmus*

Egy általam rendszeresen olvasott blogon éppen a tegnapi és a mai nap folyamán vita kerekedett egy bizonyos kérdés körül. A kérdés lényege egyszerű: vajon a materialisták vagy az idealisták találták-e meg a Szent Grált... A megfogalmazás szándékosan ironikus, melyben azonban inkább kedveskedő gúnyolódást, semmit rosszallást sejtsetek. Azt hiszem, az ilyen viták, ha két ennyire különböző világnézetű ember összetalálkozik, nem elkerülhetők, így igazából a résztvevők minden indulatossága ellenére sem ítélhetők el. (Aki a vita részleteire kíváncsi, utánanézhet itt. Az utolsó néhány hozzászólást nézzétek, mert nagyon sok van!)

Bár a véleményemet röviden már a szóban forgó blogbejegyzés után is kifejtettem (stella28 néven, ha valakit érdekel - a Stella valamennyire rokon név az Eszterrel;)), ennek ellenére eléggé felcsigázott a dolog ahhoz, hogy külön írást is szenteljek neki.

A legfontosabb megállapításom a vitával kapcsolatban az, hogy a jelenlegi ismereteink birtokában alighanem eldönthetetlen. Mindkét álláspontban éppúgy jelen vannak a racionális, mint az intuitív ill. érzelmi töltetű megfontolások. Ami a materialista-fizikalista nézőpontot illeti, itt maga a vizsgálati módszer a végletekig racionális, a gondolatmenetből származó következtetések univerzálissá emelésének igénye azonban, legalábbis szerintem, erősen intuitív-érzelmi jellegű. Ezzel szemben az idealista álláspont alapjaiban intuitív, mely alapokat a racionális alátámasztás lehetősége tovább erősíti. Az érzelmi hatásoktól természetesen ez utóbbi esetben sem szabad megfeledkeznünk - egyszer egy külföldi tematikus fórumon olvastam egy bölcs megjegyzést, mely szerint végeredményben mindenki abban hisz, amit igaznak szeretne tudni.

A két álláspont, mint azt már említettem, véleményem szerint összeegyeztethetetlen. Összeegyeztethetetlen azért, mert abban a pillanatban, hogy az egyik véleményen lévő egy hajszálnyit is enged a másik véleménye irányába, máris hatalmas veszélynek teszi ki a saját gondolati építményét. Olyan ez, mint a fekete és a fehér - nem lehet anélkül "közelíteni" (mondjuk, egymásra festeni) a kettőt, hogy a kapott szín ne váljon legalább valamennyire szürkéssé. A szürke viszont már nem fekete és nem is fehér. A szürke az szürke.

A magam részéről (gondolom, senkit sem meglepve) szürke vagyok. Harmadik utas. Agnosztikus. Nem köteleződöm el egyik álláspont mellett sem, mégpedig azért nem, mert egyikben sem hiszek. Elfogadom a materialista álláspontúak tudományos alapokon tett állításait (számomra magától értetődő, hogy egy ma élő ember nemigen vonhatja kétségbe, hogy az ősrobbanás, a kvantummechanika vagy az evolúció elméletei a legjobbak, amik ma a rendelkezésünkre állnak); de intellektuálisan-érzelmileg csiklandoznak az idealista álláspont fantáziaképei is, sőt, valahol elképzelhetőnek is tartom őket. De önmagában egyik nézetrendszert sem tartom kielégítőnek, akárhogy is kozmetikázzuk őket. Sőt: mind a két álláspontot alapvetően abszurdnak tartom.

Szintén egy blogbejegyzésben (itt) olvastam egyszer, hogy minden világmagyarázat végső soron ugrás a sötétbe. Szerintem is így van. A világ tisztán fizikai természetét állítva éppen olyan abszurditás mellett foglalunk állást, mint amikor annak szellemi eredete mellett érvelünk. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell látnunk, hogy egyik mellett sincs igazi bizonyítékunk. Azáltal, hogy agnosztikus vagyok, csupán annyit teszek, hogy elutasítom a választást két egyenértékűen abszurd lehetőség között. Nem gyávaságból, hanem mert így tartom korrektnek.

De tovább megyek: az agnosztikus álláspont nem csupán eltávolít az egyébként már feltalált világmagyarázatoktól, hanem új kapukat is megnyit. Nagyon sokszor leírtam már, de még mindig nem teljesen értem: ha a fent boncolgatott két totálisan abszurd narratívát számításba vesszük, vajon miért nem gondolkodunk el azon, hogy nincsenek-e egyéb lehetőségek is? (Amúgy erre van egy hipotetikus válaszom: azért, mert a világmagyarázataink antropomorfak. Mi, emberek, élni meg meghalni szoktunk. Akkor legyen a világ is vagy élő, vagy halott.) Ezek az újabb világmagyarázatok, amik akkor lennének a legjobbak, ha teljes szakítást jelentenének a korábbiakkal, lehetnének akár abszurdak is - a materialista és az idealista álláspontot ebből a szempontból úgyis nehéz überelni. Az, ha az ember agnosztikus, szabaddá teszi az utat az ilyen megoldások kiötlése előtt. Nincs semmi, ami tabu lenne, amit nem szabadna megkérdőjelezni - így a világ megmagyarázására való törekvéseink során is szabadon építkezhetünk. Ezek az új, abszurd magyarázatok (amikből egyébként már én is legyártottam párat itt a blogon, leginkább a magam szórakoztatására) egyszerre lehetnek nagyon vonzók és nagyon rémisztőek. Talán ezért is nem szokás velük túl gyakran foglalkozni.

Az agnoszticizmus és az abszurd közötti kapcsolat tehát szerves és fontos: egyrészt eltávolít tőle, másrészt közelít hozzá. Az abszurddal való különleges kapcsolata ellenére azonban egy agnosztikus igyekszik sosem megfeledkezni valami nagyon fontosról: a saját korlátairól.


* Az "abszurd" szót szándékosan ebben a formában, nem pedig "abszurdum"-ként használom. Ezzel egyrészt kedvenc szerzőm, Albert Camus előtt tisztelgek, akinek a révén mélyebben megismerkedhettem a fogalommal; másrészt az "abszurdum" szót a gyakori köznyelvi használat miatt túl sok jelentéssel terheltnek érzem egy ilyen elméleti fejtegetéshez.

A pont

A pont. Nincs és nem-nincs. Csak úgy pont.*

A pont álmodik. Álmában tér lesz és idő, káosz és rend, csillagok és bolygók, ég és föld, növények és állatok, emberek és gondolatok.

Aztán egyszer csak már nem-pont. ...



(*A pont szót itt egyszerre használom főnévként és (saját képzésű) igeként. A pont egyébként egy nulla kiterjedésű geometriai objektum.)

Rombolás

Egy néhány nappal ezelőtti gondolatomat tervezem most továbbvinni. Azt tudniillik, hogy nekünk, embereknek, iszonyú romboló erő van a kezünkben, csupán azáltal, hogy képesek vagyunk - kérdezni.

Említettem, hogy a legközvetlenebb istenélményt is érvényteleníteni lehet egyetlen kérdéssel. Egy "valóban?", egy "miért is?" hatalmas építményeket rombolhat porig egy szempillantás alatt. Amit meg tudunk kérdőjelezni, azt meg tudjuk gyengíteni. Márpedig számomra nagyon úgy tűnik, hogy bármire képesek vagyunk rákérdezni.

Ahol egy kérdés elhangzik, ott haldoklani kezd a hit. Isten itt állhatna előttem a maga abszolút valóságában - lehet, hogy még így sem hinnék benne, hogy még így is visszakérdeznék. Furcsa gondolat, de a kérdezés képessége mintha vetekedne a mindenhatósággal. Talán nemhiába szerepel a sátán olyan sok irodalmi műben a kételkedés szellemeként...

Közöny és élvezet

Az embert mint tudatos lényt, úgy tűnik, két dolog mentheti meg az őrülettől: egyrészt a közöny képessége; másrészt pedig az, hogy képes élvezetét lelni a világ kutatásában, ahelyett, hogy egyszerűen csak átadná magát a kétségbeesésnek.

Intuíció

Nincs megbízhatóbb és becsapósabb dolog az intuíciónál. Intuitíve egyaránt állíthatom, hogy:

- Hiszek az abszolútumban, hiszen maga a lét Rá a bizonyíték. A semmiből lett valami, a csendből lett hang, az élettelenségből fakadt gondolat mind az abszolútum keze nyomát viselik magukon. Őhozzá vezetnek el az álmok, a látomások, a megtapasztalások. És az emberi szív vágyai: a saját végességén túlmutató cél, az öröklét, a tudás szomjazása.

- Hiszek a világ eredendően fizikai  természetében. Hiszen akárhányszor elrugaszkodtam ettől a gondolattól, végül mégis hozzá kellett visszatérnem. Isten teremtette a világot? Mennyivel valószínűbb az ősrobbanás! Az ember tervezője maga az Úr? Ugyan, kérem, gondolkodjunk reálisan: erre ott az evolúció! Történhetett volna persze mindez egy abszolútum akarata szerint is, de talán csak idő kérdése, hogy Őt is megfossza trónjától a józan ész.

- Nem hiszek semmiben. Nincs semmi, amin a szellemem fogást találhatna. És ha lenne is, csak azáltal, hogy képes vagyok kérdezni, azonnal legitim módon érvényteleníthetek bármely tapasztalatot. (Egy régi gondolatkísérlettel élve: tegyük fel, hogy Isten egy nap meglep minket mondjuk fogmosás közben. Ott áll előttünk a Teremtő, és mi biztosak vagyunk benne, hogy Ő az. A kérdés: ilyenkor nem kérdőjelezhetnénk meg a tapasztalat meghaladhatatlanságát? Dehogynem. Ahogy felteszünk egy kérdést, már meg is tettük ezt.)

Ennyit az intuícióról. A gond csak az, hogy amikor a világról gondolkodunk, végső soron mindig ehhez a módszerhez kell folyamodnunk. A világmagyarázataink talán mindig többet mondanak el rólunk, mint arról a világról, amelyre szándékunk szerint irányulnak.

Részegség - a bűnök bűne

Kövezzetek meg, de még sosem voltam részeg. Alkoholtól legalábbis. (Nem kedvelem az ízét, azt a tompa-fejfájós érzést pedig, amit okoz, kifejezetten utálom.  Ha már drog, akkor kávé vagy csokoládé. Esetleg mindkettő). Az élettől igen. Gyakran és rendszeresen. Minden nap. De talán a megszokottnál valamivel ritkábban.

Nem kell más, csak a halálfélelem egy hirtelen rohama ahhoz, hogy kijózanítson. Talán nincs is, ami jobban jellemzi az egyes embert, mint az, hogy ezt milyen gyakran, milyen intenzitással éli át. Nem a pánikbetegségről beszélek. Csak arról, amikor a szellem a maga tiszta, meztelen valóságában szembenéz a saját kilátásaival. Éberség - írná Hamvas. Az abszurd felfedezése önmagunkban - így Camus. Halálfélelem - mondom én, majd pontosítok: világiszony.

Az utóbbi időben a szokásosnál mélyebbre süllyedtem az életben. Megrészegültem, mondhatni. Még azt sem mondhatom, hogy nem tehetek róla. Ha hinnék a bűn létezésében, azt mondanám, ez bűn volt. Egyébként képtelen vagyok reális fogalomként tekinteni a bűnre. Leginkább azért nem, mert minden tettet emberek követnek el; az embernek pedig, bármilyen visszataszító is ezt kimondani, saját halálra ítéltségének tudatában, végső soron mindent szabad. De most nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a megrészegülésem talán bűn volt, de leginkább vakság. A halál gondolatának egyetlen jeges simítása a szívemen emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen semmi más nem fontos. Annyira csak ez és az ebből fakadó kérdések rendelkeznek egyáltalán bármilyen értelemmel, hogy az hihetetlen.

A szellem elaltatása egyenlő az ember idő előtti halálával. Öngyilkosságával és mások meggyilkolásával. Azt hiszem, jobban meg tudok bocsátani egy olyan embernek, aki fizikailag semmisít meg valaki mást, mint annak, aki "csak" az embert, a szellemet öli ki belőle. A csend, a vákuum, amiben szellemünk létezni kényszerül, parancsolóbb, mint bármi más a világon. Annak kell lennie. Ez az, amiről sosem lenne szabad - megrészegülve - megfeledkeznünk. A részegségért magasabb árat fizetünk, mint bármilyen más "bűnünkért".

Olvasnom kellene

Olvasnom kellene. Egyre inkább érzem a késztetést, hogy így tegyek; minél többet, minél gyakrabban.

Számomra az olvasás igen megerőltető tevékenység. Nem, mintha nem érteném, amit olvasok. Viszont, mióta kikötöttem a bigyólógus mesterség mellett, azóta valahogy másképp működöm ebben (is). Olvasom a sorokat, és azt is, ami közöttük van. Tudom, hogy az, ami előttem van a papíron, csak egy részleges vélemény. Mindig az. A könyvektől az ember hiába vár igazságot. Ennek ellenére vágyik rájuk - én legalábbis biztosan.

Újabban túlzottan magába szippantott az az értelmezhetetlen katyvasz, amit életnek szoktunk nevezni. Furcsa tapasztalat: az életet éppen annyira nem értem, mint a szellem világát. Önmagamat a (néha szó szerint...) nyüszítésig  kínozva próbálok eligazodni a hús-vér valóságban. Nem megy, és ami még rosszabb, nem is teljesen vagyok képes belátni, hogy miért is olyan fontos az, hogy menjen. Az életet értelmezni addig, amíg a szellem meg nem nyugszik, nincs értelme. A szellem (az enyém), úgy tűnik, sosem nyugszik. Következtetés?!

A könyvek, ha beléjük is szüremkedik a rögvalóság, végső soron a szellemi szféra részei. Ez, nem pedig az általuk képviselt igazság adja az értéküket. Hiányoznak. Annyi mindent szeretnék - legalább a könyvek nyújtotta szinten - megismerni. A megismerés fontosabb, mint az élet. A tudás fontosabb, mint az egyéni lét. Egyetlen pillanatnyi tiszta tudásért, igazolt hitért egy egész örökkévalóságot feláldoznék. Ejnye, mintha Faust doktor szólna belőlem... és talán igaza is volt.

Megismerés vagy élet? Elcsépelt hamleti közhellyel: no, "ez itt a kérdés".

Agnosztikusnak lenni bizonyos szempontból egyenlő az abszolútról való lemondással.

Nem, nem csak az abszolútumról; az túlságosan is egyszerű lenne. Istent vagy semmit olyan könnyen, olyan gondtalanul dob el magától az ember. Ha azonban agnosztikus, akkor eldob mást is: mindent, ami abszolút - főképp pedig az abszolút kijelentéseket. Nem tudok semmit sem abszolút értelemben, az "ez így van, és kész" boldogító gondolatával kinyilatkoztatni. A tudáshiányt (vagy, talán jobb szóval, a hithiányt) sem.

Ez keserű, ez őrjítő. Ahogy édes és reményteli is. Az agnoszticizmus kétarcú: az egyik arca a ragyog a szabadság örömétől - a másik, koravén arcra az abszolút hiánya rajzol gondterhelt barázdákat.


[Megjegyzés: Írás közben jutott eszembe, hogy milyen érdekes és egyben ironikus, ahogy Camus műveiben az abszolútot abszurdra cserélni - már amennyiben az előbbivel szerinte sem rendelkezünk, csupán az utóbbival. Ritkán találni ilyen kifejező szójátékot.]

Statisztika

Tőlem szokatlan módon egy kis szakmai jellegű szösszenet következik. A blogom nem túlzottan nagy látogatói táborát figyelembe véve meg merek kockáztatni egy ilyen írást; aztán elképzelhető, hogy hétfőtől mint deviáns blogíró híresülök el szakmai körökben.:)

A statisztikáról  lesz szó. Azon túl, hogy a matematikai részletekkel igen gyakran meggyűlik a bajom, időnként rájövök, hogy milyen korántsem sekélyes esztétikum húzódik meg emögött a konstrukció mögött. A statisztika, ha tetszik, nagyonis agnosztikusoknak való tudomány.

Ha valaki foglalkozott már valaha statisztikával a szó tudományos értelmében, tudja, milyen komoly matematikai gépezet húzódik meg a dolog mögött. Valószínűségszámítás, sok egyéb "finomsággal" társítva - mindez egy olyan épületté áll össze, amiinek az alapzata nem a legstabilabb, ő maga azonban mégis egyben marad, mi több, minden szükséges funkcióját ellátja. Ilyesminek kell képzelnünk a statisztika tudományát is.

A statisztika a bizonytalanság tudománya. Az ember, ha ezzel foglalkozik, először is bizonyos értelemben egészen le kell, hogy csupaszítsa magát. El kell tekintenünk minden előzetes feltevésünktől a világ dolgait illetően, és arra kell támaszkodnunk, amit látunk, vagy amit mások már láttak (és, mondjuk, adatbázisokban rögzítettek - amiknek a minőségével kapcsolatban szintén lehetnek kérdéseink, de ezt most nem szeretném tárgyalni). Ezután el kell gondolkodunk azon, hogy segíthet-e a matematika abban, hogy ezekből az adatokból többet is megtudhassunk, mint amit közvetlenül súgnak nekünk. És igen - segíthet! Az így kialakuló módszernek - a statisztikának - két fontos jellemzőjére szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy sosem lesz sterilen matematikai jellegű. Egyrészt maguk az adatok, másrészt a különféle számítási módszerekbe szükségszerűen bevitt, egyébként többnyire szintén empirikus eredetű önkényes elemek megbontják a matematikai érvelés tisztaságát.

A másik jellegzetesség az, hogy a kialakított módszerekkel elérhető eredmények sosem lesznek egyszerűen igazak vagy hamisak. Lehetnek "valószínűleg" igazak vagy "valószínűleg" hamisak - de a bizonyosságról, ha a statisztikához fordulunk, le kell mondanunk. Érzésem szerint ez egy igen-igen védhető álláspont, nem is csak a statisztikában. A hétköznapi életben sejtjük, hogy nem tehetünk szert bizonyosságokra, de ezeket a sejtéseket, mint zavaró, kellemetlen tényezőket, rögtön el is toljuk magunktól. A statisztika ezzel szemben tudatosítja ezt a bizonyosságot, és megpróbálja a rendelkezésre álló kereteket a lehető legjobban felhasználni. Azzal főz, amije van. Az, amit elér, még így sem lesz tökéletes, korántsem. Viszont az az őszinteség, amivel a statisztika tudománya a világ tényei felé fordul, más tudományok és a hétköznapi létezés számára is például szolgálhatna. És ez az, ami széppé, figyelemreméltóvá teszi.

Kávészünet

Az egyetemi folyosón kortyolgattam a szokásos automatás kávémat ma délután, amikor egy érdekes beszélgetés hangjaira lettem figyelmes. Egy pár ült a padlón a fal mellett (hogy miért ott, azt tőlük lenne érdemes megkérdezni), és arról beszélgettek, hogy vajon az élet, az "élő" különleges minőséget jelent-e. Azon túl, hogy őszintén megörültem, hogy ilyesfajta beszélgetést hallok egy viszonylag profán helyen (komolyan hiszem, hogy több, még profánabb helyen kellene sokkal gyakrabban elhangzaniuk efféle párbeszédeknek), engem is gondolkodásra sarkallt a kérdés. Hogy hányadszorra...? - hihetetlenül sokadszorra.

Sokáig nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy hogyan képes az anyag, az élettelen környezet élő, tudatos, bonthatatlan egészként létező lényeket létrehozni. Sokáig a legfőbb érvem volt Isten létezése mellett az önazonosság állandósága: az, hogy az "én" tudata, az önmagunkkal való azonosság egész életünkben, minden körülmények között fennmarad(?); a tudatunk - bizonyos kóros esetektől eltekintve - nem esik darabjaira. Azzal érveltem, hogy efölött az integráns egység fölött muszáj, hogy valami őrködjön, hiszen enélkül talán nem is maradhatna fenn.

A korábbi érveimbe vetett hitem mára jócskán meggyengült. Bár nehéz elképzelni (és elfogadni!), hogy a tudatosság csupán ugyanolyan fizikai jelenségek játéka, mint az atomok vagy az elektromosság, ez a magyarázat meglehetősen egyszerű és a jelenlegi ismereteink keretei között ellentmondásmentes is. A tudatos működés nem feltétlenül több vagy más, mint efféle játék - egyben marad, ahogy a kezünk vagy a lábunk sem párolog el csak úgy; létezik, mint bármilyen más fizikai jelenség, de nem magasabb, nem transzcendens szinten. Talán mindaz, amit "én"-ként élünk meg, egy hosszú idő alatt állandóvá fejlődött, tisztán fizikai alapokon nyugvó biológiai jelenség. Bonyolult, nehézkes "munkájába" kerülhetett a természetnek egy ilyen egységet kialakítani - de a természet ráér. Ezt észrevéve az Isten létezése mellett a tudat egységére építő érv kiüresedik, érvényét veszti.

De vajon azt jelenti-e ez az érvényvesztés, hogy Istennek egyáltalán nincsen helye a világban? Nem, nem hiszem. Ha a világot valamilyen, egyébként önkényes okból kauzális kapcsolatok láncolatával szeretnénk magyarázni, úgy Isten továbbra is egy marad a világ létezésének megfejtésére irányuló lehetséges hipotézisek közül. Ezeknek a hipotéziseknek legfőbb sajátosságuk, hogy egytől egyig abszurdak. Abszurd a semmi, ahogy abszurd az abszolútum is. Ok-okozati módon szeretnénk érvelni, ám ennek az érvelésnek a végkövetkeztetései, legalábbis az eddig felsorakoztatott ötletek mellett, túllépnek a saját keretein. A racionalitás végső soron csak önnön határaihoz vezet el. Isten egy ilyen irracionalitás. Abban a keretben, amiben jelenleg gondolkodni tudunk, nem tökéletes válasz; de lehet, hogy a gond a keretben van, nem a válaszban. Istent egyelőre nem tudjuk kizárni a lehetséges világmagyarázatok közül (aminek vagy örülünk, vagy nem; ami azt illeti, ez is elgondolkodtató kérdés).

Reflexió és vallomás

Egy új és kedves ismerősöm hatására az elmúlt napok során némi kritikával fordultam a saját agnosztikus világnézetem felé. Noha egyelőre nem látok okot arra, hogy a véleményemet megváltoztassam, az alapos önvizsgálat elvezetett egy felfedezéshez, amit az őszinteség kedvéért illő itt is megosztanom veletek. A felismerésem lényege: szeretek agnosztikus lenni. Bár valóban "hiszem", hogy a teljes hitetlenség az az álláspont, amit eszemmel-szívemmel vallani tudok, valahol örülök is, hogy így van. Hogy ennek mi az oka, arra talán még később visszatérek, most idő hiányában csak egy Ady-versre szeretnék hivatkozni - íme: Ady Endre: Meg akarlak tartani.

A szöveget kivételesen nem másolom be a blogra, mivel félek, hogy enyhén félreérthető lenne...:) Az én értelmezésemben ez nem szerelmi vallomás (különösen nem egy velem azonos nemű iránt - bár a jelenséggel nincs gondom), de vallomás, egy szenvedély megvallása. Félelemé, vágyé, reményé. Jó olvasást!

Furcsa

Éreztetek már olyat, hogy minden mozdulatotok, minden gondolatotok valami fontosat mozdíthat el, törhet össze a világban? Hogy már egy óvatlan lélegzetvétel, egy elhibázott pillantás is visszataszítóságba, undokságba taszíthat?

Így érzek én most. Létezni is alig merek.

Fekete-fehér

Néha olyan jó lenne egy fekete-fehér világban élni. Éppen olyanban, mint egy sakktábla. Csak fekete és fehér, négyzetek és szimmetria. Mit lehet ezen nem érteni?!

Egy sakktábla-világban nincs bizonytalanság. Sosem gyötör kérdés és kétség, az aggodalom ismeretlen érzés. Csak egyértelműség van, letisztázottság és bizonyosság.

A filozófia által áhított igazságok persze ebben a világban is rejtve lennének. De legalább a látvány... az tiszta lenne és érthető. Fekete és fehér. Se több, se kevesebb.

Amint az életem egyik területén eljutok egy fontos következtetéshez, egy másik abban a pillanatban felborul. Ki érti ezt?!

Álmodozás és agnoszticizmus

Két furcsa felfedezésre jutottam a mai napon. Az egyik az, hogy, úgy tűnik, bizonyos szempontból javíthatatlan vagyok. A másik pedig az, hogy az agnoszticizmus az örök álmodozók világnézete. Vagy legalábbis az övék is.

Hogy miért vagyok javíthatatlan? Mert mindig is szerettem álmodozni, mindig a saját fantáziavilágomban éreztem magam a legjobban. Őszinte legyek? Ez ma is így van. Igaz, ma már nem egy-egy jól megírt regény vagy szép film ragad magával. Nem is festek a saját örömömre varázslatos világokat, sőt, történeteket sem találok ki és mesélek el magamnak, amikor egyedül vagyok. De ma sem szeretem a rögvalóságot. "I keep things going" - mondaná az angol, és valóban: tanulok, dolgozom, rendezkedem... élek. Mindezt azonban leginkább azért, hogy esténként - vagy bármikor, amikor lehetőségem van rá - visszatérhessek abba a világba, amit én alkottam. A fejemben.

És hogy miért is gondolom azt, hogy az agnoszticizmus (többek között) az örök álmodozók világnézete? Mert szabad teret ad az ilyen széllelbélelt alakoknak, mint amilyen én is vagyok. Onnantól kezdve, hogy (egyébként milliószor végiggondolt logikai, empirikus, intuitív és más indokokra támaszkodva) az ember elveti a tudás lehetőségét, a világ az övé. Nincs lehetőség, amit eleve kizárhatna. A fantázia tökéletesen szabadon (és tökéletesen kiszolgáltatottan) csaponghat, amerre csak akar. Valahogy mintha a világ is olyan lenne, hogy megengedné ezt. Mintha csak ezt engedné meg igazán. A "hallgató" világ jóváhagyása alatt úgy és annyiféleképpen rendezhetem be a mindenséget, ahogy és ahányféleképpen csak akarom. A soha meg nem kapni sejtett válaszok tükrében jogosan gondolhatja bárki ezt a szabadságot ijesztőnek, reménytelennek, kiábrándítónak. Csak a magamfajta örök álmodozó bolondok képesek mégis örömüket lelni abban, hogy szabadon kószálhatnak az elérhetetlen válaszok soha fel nem nyíló kapuja előtt...

Agnosztikus gyötrelem

Agnosztikus gondolkodóként bizonyos szempontból nem tudok nagyobb gyötrelmet elképzelni, mint annak felismerését, hogy még a nemtudásomban sem lehetek biztos.

Az intuíció persze mellette szól, ahogy, ha jól megnézzük, az empíria is - ha bármiben lehetséges hinni, az nem teszi-e jogossá azt a következtetést, hogy igazából semmiben sem lehet? A tudás tagadása azonban eleve lehetetlenné teszi az ismeretelméleti (itt: a tudáshiánnyal kapcsolatos) bizonyosságot is.

Erről írtam korábban azt, hogy az agnoszticizmus végső soron önfelszámoló jellegű. Akkor is, ha talán (néhányunk szerint) a legjobb is a lehetséges alternatívák közül.


Na, erre tessék valamit építeni...

*

Még egy kis kiegészítés a harmadik bekezdéshez:

Van valami igazság abban a wittgensteini kijelentésben, miszerint: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Tudom, már többször elővettem ezt az idézetet, de ami jó, ami jelentésteli, azt nehéz kimeríteni.) Amint az agnosztikus álláspontot kinyilatkoztatjuk vagy akár csak önmagunkban tudatosítjuk, egyben rögtön meg is semmisítjük. Mégis: marad belőle annyi, amibe már kapaszkodni lehet, amiben már lehetséges "hinni". Talán éppen ebben rejlik az ereje.

Camus az abszurdról

Ez a bejegyzés az agnoszticizmus egy sajátos megfogalmazásáról szól: az abszurdról. A gondolat Albert Camustól származik; a most közlendő idézetek is az ő egyik munkájának, a Sziszüphosz mítoszának részletei. Mivel az alábbi szemelvények összegyűjtésével elsősorban csak némi nyilvános jegyzetelés volt a célom, az idézőjeleken kívül nem használtam az ilyenkor szokásos formai elemeket, így a szövegek helyenként kissé különböznek az eredetitől.

• "Aki elkezd gondolkodni, az kezd megrendülni."
• "Az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen 'sűrű' a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránktör a világ eredendő ellenségessége. Kicsúszik a kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává."
• "Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni."
• "Az ember érzi magában igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd. Ez az, amit nem szabad elfelejteni. Ebbe kell megkapaszkodni, mert egész életre szóló következménye lehet."
• "'Ez abszurdum' azt jelenti, hogy 'ez lehetetlen', de azt is, hogy 'ez ellentmondásos'."
• "Összehasonlításból születik az abszurd. Joggal mondhatom tehát, hogy az abszurditás érzete nem egyszerűen valamely tény vagy benyomás vizsgálatából születik, hanem valamely állítás s egy bizonyos valóság, valamely cselekvés s az azt meghaladó világ összevetéséből. Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik."
• "Az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben. Tudom, mit akar az ember, tudom, mit nyújt számára a világ, s most már azt is elmondhatom, hogy tudom, mi köti össze őket."
• "Egyetlen adatom az abszurd."
• "Az abszurd az az evidencia, melyet tudomásul vesz, de nem fogad el az ember."
• "A felfoghatatlanság semmit sem igazol. A 'tehát' már sok. Nincs itt semmiféle logikai bizonyosság. Sem kísérleti valószínűség. Csak annyit mondhatok, hogy ez valóban meghaladja a felfogóképességemet. Nem következtetek belőle tagadásra, de építeni sem akarok semmit az érthetetlenre."
• "Az abszurd, amely az öntudatos ember metafizikai állapota, nem Istenhez vezet. Nem azt mondtam, hogy 'kizárja' Istent, mert ezzel megint állítottam volna."
• "Szellem és világ szembenállása."
• "Az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével."
• "Az ember és a benne lévő homály."

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!